Budapest, 2012. (35. évfolyam)
6. szám június - N. Kósa Judit: Kapára, kaszára a Kossuth téren
zett be, amikor a budai Vár egykori királyi palotájában elkészült a Nemzeti Galéria új raktárbázisa és teremsora, így a Kúriában felszabaduló tereket a Néprajzi Múzeum hányatott sorsú gyűjteménye foglalhatta el. (A kollekció a Nemzeti Múzeum ásványtárának folyosójáról indult, ekkorra megjárta már a Várkertbazárt, egy polgárlakást, a városligeti Iparcsarnokot és az egykori tisztviselőtelepi gimnáziumot is. 1964 és 1971 között egyébként ennek a gyűjteménynek az új otthonát is megtervezték a Várban, de az sosem épült fel.) Bár a Néprajzi Múzeum lassan negyven éve működik a Kúriában, háborítatlanságról esetében nem beszélhetünk. Kisebb-nagyobb elánnal a rendszerváltás óta minden kormány nekifogott a kipaterolásának, de komoly vihart eddig csak három kísérlet kavart. Az elsőt az 1999. januári felbuzdulás, amikor abszurd módon szűk három hónapot adott volna a kormány a közgyűjteménynek, hogy elhurcolkodjon, és átadja helyét a Miniszterelnöki Hivatalnak. A másodikat a 2002. decemberi próbálkozás, amikor Lomnici Zoltán , a Legfelsőbb Bíró ság elnöke jelentette be, hogy két éven belül szeretné visszakapni a Kúriát. A harmadikat pedig a mostani verdikt: április elején deklarálta Orbán Viktor miniszterelnök, hogy „a kormány elkötelezett abban, hogy a Kúria a régi fényében ragyoghasson, ezért készen áll megtalálni annak módját, hogy a Kúria minél hamarabb ismét a régi épületét használhassa”. Szokás mondani, hogy a néprajzi tematika merőben idegen az igazságügyi palota rideg pompájától, ezért eddig is szükségmegoldásnak kellett tekinteni az ottani elhelyezést. De aki egy kicsit is ismeri az intézményt, az már kevésbé hajlamos ilyen kategorikus kijelentéseket tenni. És nemcsak azért, mert Bécsben, Varsóban, Ljubljanában és Zágrábban is hasonló, városközponti, történelmi épületekben működnek az ottani gyűjtemények, hanem azért is, mert – ahogy Fejős Zoltán főigazgató mondta egyszer – a múzeum már rég kitört a „kapa-kasza-gatya” Bermuda-háromszögéből. A hagyományos tárgyi néprajzról régen áteveztek a kulturális antropológia vizeire, elég csak az ezredfordulón tartott Idő vagy a nagysikerű Műanyag kiállításukra gondolni. Arról nem is beszélve, hogy két kiköltöztetési kísérlet között egyre inkább a múzeumi funkcióhoz igazították az épületet is: a tetőtérben parádés műtárgyraktár épült, legutóbb pedig 280 milliós beruházással alakítottak ki múzeumpedagógiai műhelyt, múzeumi boltot, pénztárat, ruhatárat és mosdót. Igaz, a bizonytalanság miatt soha nem kaptak engedélyt és pénzt az udvar lefedésére, illetve a térszint alatti bővítésre. Fejős Zoltán és munkatársai már 2003-ban felvázolták a lehetséges kiutakat. Mint írták, a legegyszerűbb megoldás a jelenleg külső raktárakban is veszteglő gyűjtemény méltó elhelyezésére a teljes Kúria múzeumi célú hasznosítása lenne. Ennél drágább, de hasonlóan jó megoldás egy új épület felhúzása: ez a megfelelő városközponti telek és a mintegy 32 ezer négyzetméteres múzeum árát, valamint a 240 ezer tárgy és a sokszázezer dokumentum költöztetésének költségét számítva akkoriban úgy 16 milliárd forintra volt saccolható. A legrosszabb variáció mind közül egy meglévő épület átalakítása lenne – mondhatnánk, ha korábban szóba nem került volna a szentendrei Skanzennel való „összevonás” is. Az ötlet – a két intézmény összeegyeztethetetlen feladatára és a helyszín alkalmatlanságára való tekintettel – heves szakmai tiltakozást váltott ki, úgy tudni, a kormány erről már le is tett. A Kúria igazságügyi hasznosításáról viszont, úgy tűnik, megszületett a politikai döntés. Erre utal legalábbis, hogy a kormányzat a levéltári törvény módosításával épp most államosítja a Politikatörténeti Intézet iratanyagának jó részét, egyúttal vitatja a Kúriára vonatkozó használati jogukat is: ha sikerül kitenni őket az épületből, már csak a Néprajzi Múzeumot kell elhelyezni valahová. Nyáron kiderül, meghallgatásra talált-e Fejős Zoltán múlt év végi fölvetése, hogy ha valahol, a Városliget szélén felépítendő új múzeumi negyedben, a modern képtár mellett ideális helye lehetne a kultúrantropológiai kollekciónak. Ha ez a kedvező döntés esetleg megszületik, már csak azért kell drukkolni, hogy az Európai Unió adjon pénzt a beruházásra. A magyar költségvetésnek saját erejéből ugyanis nemcsak egy ilyen nagyságrendű építkezésre, de még a Hauszmann-féle palota olykor potyogó vakolatdíszeinek tisztességes megerősítésére sem igazán telik. ● 37 BUDAPEST 2012 június
