Budapest, 2012. (35. évfolyam)
5. szám május - Saly Noémi: Ifipark – Il Silenzio, örökre?
avanzsáltak. De akkortájt alakult a városban egy sor új együttes is: jött a beat-nemzedék, az Illés, az Omega, a Metró, a Scampolo... Az Ifipark egy-egy koncertjén már több ezer fős közönség rajongott az új kedvencekért. 1964-ben az ifjúság „szabadidős tevékenységeivel” foglalkozó KISZ-határozat sötét jövőt vetít előre: „egyeduralomra tör a modern tánczene, aminek térhódítása érthető és természetes, de nem egyértelműen örvendetes jelenség... nemegyszer a nyugati világ iránti nosztalgiák keltésére is alkalmas”. Rettenet! Ízlések és pofonok Az új zenékhez új viselkedési és öltözködési formák társultak, amelyeket minden lehető és lehetetlen eszközzel iparkodtak visszaszorítani. A kinézetre vonatkozó szigorú előírások – fiúknak fehér ing, nyakkendő, zakó, „rendesen” rövidre nyírt haj – mellett még a táncolás mikéntjébe is beleszóltak, az esetleges szóváltások nyomán pedig könnyen csattant a fegyelmezőnek szánt pofon. A rendfenntartók bárkit rövid úton kidobtak, sőt örökre ki is tiltottak a Parkból. A megnyitás percétől közutálatnak örvendő igazgató, Rajnák László megbízható KISZ-káder, „civilben” kiérdemesült óbudai birkózó volt. 1968-ban így festette le egy újságcikk: „Képzeljünk el egy 166 centiméter, tehát mérsékelt magasságú, ám 94 kilogramm testsúlyú, 40 éves férfiút, akinek a legutolsó divat szerint őszülő haja, vastag szarukeretes szemüvege, hevesen lángoló lelkesedése, a naivságig jóságos lelke és a rendőrségi szabványnak megfelelő gumibotja van”. A „góré” nemcsak egyenruhás ifjúgárdistákat, hanem profi, börtönviselt nehézfiúkat is vett maga mellé, hogy hatékonyabban óvhassa az ifjúság erkölcseit. Ő döntött a programokról, Bergendy István oldalán válogatta a fellépő ket, és mai ésszel felfoghatatlan terror alatt tartotta nemcsak a közönséget, de a zenészeket, énekeseket, sőt a Park személyzetét is. Nagyon sok év után, 1974-ben érte el a végzet: a Magyar Ifjúság újságírója, Szántó Gábor leleplező cikkét követően vizsgálat indult a parki „vendéglátó üzemegység” üzelmeinek ügyében, és hamarosan fény derült az évek óta – alighanem már a kezdetektől – zajló árdrágítások, csalások, sikkasztások sorozatára, amelyben „naivságig jóságos lelkű” igazgatónknak oroszlánrésze volt. Negyedmagával csukták le, hat év börtönt kapott. Akiket kidobtak vagy be sem engedtek, a környéken csoportosulva hallgatták a zenét, ittak, beszélgettek, csajoztak-pasiztak. A bandázások első számú központja a várkerti rondella tövében álló japánakác-matuzsálem, a „nagy fa” volt, a róla elnevezett „Nagyfa-galeri” lett az első számú célpont. A rendőrség, sőt a sajtó is hatékonyan dolgozott a kriminalizálásukon. Kutyasétáltató kamaszként szinte naponta találkoztam velük: „alternatívok” voltak, hangosak, polgárpukkasztók és mosdatlanok, de az őket övező legendáknak egy töredéke se volt igaz. (Az viszont igen, hogy egy rossz emlékű „hippiséta” nyomán számolta fel őket a rendőrség: náci dalokat üvöltöztek a Belvárosban.) Arra jól emlékszem, hogy állandóan fitymálták a Park programját – és ebben akkoriban, 1970-ben volt is némi igazság. Mint Balázs Magdolna írja: „bár a 60-as évek közepén fellépett és játszott itt a magyar élvonal – az Omega, az Illés, a Metró –, a programok meghatározóit másodvonalbeli együttesek alkották. (...) A nagyok egy idő után túlságosan plebejusnak gondolták a park közönségét, zenéjüket, teljesítményüket intellektuálisabbnak, művészibbnek tartották, mint amit a park körülményei biztosítani tudtak számukra. (...) A parkot tehát nem a nagyok tették naggyá. Hanem a légköre és egyedülállósága”. S bár játszottak itt olyan egyéni ségek, mint Radics Béla, Baksa Soós János, Bartha Tamás vagy Török Ádám és olyan együttesek, mint a Tolcsvay-trió, a Kex és a Mini, az ő felbukkanásaik ritkák voltak, és szűkebb közönséget érdekeltek. Igazán nagy tömeg csak akkor gyűlt össze, ha az Illés, az Omega vagy a Metró játszott: az előbbi kettő koncertjeire 7 ezer ember váltott jegyet. A Park hanyatlása már az 1970-es évek elején megkezdődött, bálok, álnépies mulatságok ékelődtek a megszokott műsorok közé. Ezen aztán nagyott változtatott a rock betörése: jött a Piramis, a P-Mobil, a Beatrice, az Edda, a V-Moto-Rock, a Korál – és jött Hobo . 1978-tól kedden rock volt, szerdán dzsessz, majd nemzetiségi táncházak, csütörtökön táncos műsorok zenekarokkal, pénteken diszkó, szombaton és vasárnap pedig koncertek. Az épületegyüttest majd’ húsz éven át nyúzták-használták, de semmiféle karbantartás nem történt. 1980. május 27-én jött a baj: Edda-koncertre gyülekezett a tömeg, a lépcsőt szegélyező bábkorlát leomlott, öt ember megsérült. Ekkor még csak két hónapra zártak be, de 1984-ben – a súlyosbodó balesetveszély miatt – végleg. Hosszú éveken át aludtam el esténként az Il Silenzio hangjaira. Zsoldos Imre trom bitája adta meg a jelet az Ifipark népének: ideje hazaindulni. Nem tudom, melyik volt az az este, amikor utoljára hallottam. Nem is hiányzik. Vagy mégis...? ● 29 BUDAPEST 2012 május
