Budapest, 2011. (34. évfolyam)
2. szám február - Pásztor Erika Katalina: Zsinórmérték
Az építész dolga az, hogy adott programra házat – vagyis anyagokkal lehatárolt teret, struktúrát – találjon ki, a megfogalmazott igényekhez geometriai méreteket, anyagokat és szerkezeteket rendeljen. A programok alapvetően kétfélék: vagy konkrét használókra kell valamit tervezni, vagy nem. A tömeges méretekben épülő lakásokat konkrét lakók, konkrét igények híján funkciósémák és előírások alapján tervezik. Ehhez az építész tapasztalata, találékonysága és intelligenciája magasabb komfortérzetet, tetszetősebb külcsínt, jobb térszervezést tehet hozzá, míg a túl szűkös költségvetés, az előre nem kalkulálható külső környezeti változások sokat elvehetnek belőle. A telek tájolásából és terepviszonyaiból kiindulva az, hogy a házat a telken belül hogyan lehet elhelyezni, s az elhelyezésből adódóan az egyes lakásokat hogyan lehet tájolni, kinek hova néz az ablaka, hogyan kapcsolódnak szintenként a vizesblokkok, hogyan variálhatók az egymás melletti és fölötti egységek – mind a tervezési fázisban akkurátusan végiggondolt térbeli kombinatorika eredményei, a mindenkori telek fizikai jellemzőiből származtatva. Ma a lakások belső elrendezését a jövőbeni használó egyáltalán nem ismert, időben változó életmódja és annak valódi térszükséglete helyett örökölt funkciósémák határozzák meg. Előre nem ismert (fiktív) lakók számára csak látszólag könnyű a konyha-étkező-nappali blokkot a háló-fürdő blokktól elválasztó közlekedő zónákkal leírható sémák segítségével tervezni. Míg a nyolcvanas években például tilos volt úgynevezett amerikai konyhás nappalit a programba foglalni, ma már szinte mindenhol ez vagy ennek valamilyen variációja az elfogadott. Az ilyen elrendezés mögött persze ott van a „kevesebb fal, nagyobbnak tűnő tér, kevesebb négyzetméteren” pragmatizmusa is, nem csak a divat. A sematikus térszerkezet sematikus életmód-modellt ír elő: mindenkinek, aki itt él, nagyjából ugyanúgy kell élnie. Ezzel, jobb híján még ki is békülhetnénk, ami ennél nagyobb gond, hogy a sémáink elavultak, nem alkalmazkodtak a megváltozott igényekhez. Egyrészt a változások gyorsan következtek be, másrészt nincsenek olyan intézményeink, amelyek kutatásokkal alátámasztva feldolgoznák, és egészen a részletekig – geometriai méretekig lebontva – kielemeznék őket. Ki tudja ma megmondani, hogy ha valaki szelektíven szeretné a háztartásában gyűjteni a szemetet, mekkora helyet kell ennek számára biztosítani? Látszólag jelentéktelen, kis dolgokról van szó a példában, ugyanakkor ha funkció- és beépítettbútorsémák szerint tervezünk évente több ezer lakást, akkor már egészen más dimenziót kapnak, miközben a csapból is a fenntarthatóság és az ehhez szükséges életmódbeli változások propagandája folyik. Vagy egy másik példa. Az új OTÉK szerint már nem kötelező lakástartozék a kamra. Korábban nem lehetett lakást építeni enélkül, igaz, egyre kisebb lett, sok helyen már csak a beépített – de átszellőztetett! – szekrény maradt belőle. Ma több ezer otthont lehet összerakni úgy, hogy a hűtőn kívül valójában nincs hely tartalék élelmiszereknek vagy idényszerűen használt eszközöknek. Ebben az életformában a hűtőszekrény reprezentálja a fogyasztói kultúrában végbement változásokat, amelyekre évekkel, évtizedekkel megkésve reagált a szabályozás. Ma a piac Zsinórmérték szöveg: Pásztor Erika Katalina, fotó: Sebestyén László Rászorulóknak lakást építeni politikai akarat kérdése. De most ne foglalkozzunk a politikai háttérrel, beszéljünk arról, hogy milyen ma ez a nagyrészt téglából, cementből és üvegből összeálló corpus a 21. század elején Budapest egyik kerületében, a szociális lakásépítés szempontjából a 20. században már többször is elsőnek befutó Angyalföldön. 36 BUDAPEST 2011 február
