Budapest, 2011. (34. évfolyam)
2. szám február - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Gyöngy
emlékszem, hisz nem jártam ott sokszor, kissé elkocsmásodott, ám a hagyományhoz való csökönyös ragaszkodás jeleként akkori tulajdonosa a kései időkben sem vált meg a gyönyörű, kétkaros kávéfőzőgéptől, amikor a feketét már maga is gombnyomós, újabb olasz eszpresszógéppel főzte. A sokat szolgált régi gép, immár a hely mostani tulajdonosa, Gorodi Attila dicséretére, ma a kávézó Káplár utcai ablakában díszeleg szemnyugtatón. A hely mai becsét külön emeli, hogy még a maga idejében minden presszóra figyelő Bodor Ferenc sem írt róla soha, az általa rövid futamban bemutatott Gyöngy eszpresszó (MANCS, 1991/5. sz., 16. old.) rövid életű névrokon volt csupán, és az I. kerületben, a Batthyány utca 10-es számú házban tengette játékgépes napjait. A Lövőház utca mindig a város jobb utcái közé tartozott, a kádári időkben is. Volt olyan húsz év, amikor a Fény utcai sarkon, a 17-es számú házban álló – sokáig csak 261-es számmal ellátott, majd a hetvenes évek elejétől Piac névre hallgató – Márkus étterem a legjobbak között volt Budapesten, és valahogy jól esett sétálni ott. Talán a fái okán, a mindig is csekélyebb forgalma miatt, vagy épp azért, mert a város azon kevés utcáinak egyike, amelyben az utcaszélesség és a házsorok szintmagasságának aránya a páros oldalon megközelíti, a páratlan oldalon, az 1940-41-ben emelt modern oldalon pedig szinte eléri a városépítészek által ideálisnak tartott fele-fele arányt. Az elmúlt évek fejleményei is csak javítottak ezen az eleve kedvező helyzeten. A Millenáris megépítése fiatal lendületet adott a környéknek, a kerület önkormányzata pedig a tavalyi évben alig túlbecsülhető döntést hozott, s augusztustól sétálóvá tette a Fény utca és a Káplár utca közti szakaszt, amely így oly sűrű, derűs agórává változott, amelyhez hasonlóval a pesti oldal nem is rendelkezik. Bizonyára az örökké akadékos önzés és elégedetlenség szól belőlünk, amikor mindehhez még az utcaszakasz házait is felújítva óhajtanánk látni, legalább kívülről. Kávés tekintetben ráadásul nem a sétáló szakaszt épp lezáró Gyöngy az egyetlen figyelemre méltó hely itt. A maga nemében páratlan a 23-as számú ház pár lépcsőnyit süllyesztett üzlete, a Trafik kávézó is, amely ma már eredeti, dohánybolt funkcióját tekintve is ritkaság Budapesten, a végébe telepített kávézóasztal és a körüle gubbasztó ülőalkalmatosságok révén pedig a számomra legkedvesebb funkcióházasság színtere a dohányzásmentes vendégterek mai fenyegető előrenyomulása közepette. A 16/b. számú szemközti ház alagsorában nemsokára megnyílik a látványosnak ígérkező Karády Katalin Múzeum és Kávéház, végül annak is örülhetünk, hogy a 28-as számú ház alagsori Lipóti péksége kávézó is egyben. A Gyöngy presszó egykori terében 2008-ban kialakított kávézó hivatalosan ugyan sörözönek nevezi magát, nem kell azonban messzire mennünk a valódi funkció és műfaji önbesorolás ellenkező módon bájos széttartásának példájáért: kissé föntebb, a Marczibányi téri Művelődési Ház jobb alsó traktusában már tizenöt éve működő, népszerű és programgazdag, pompás logóval ékes Rézmál kávézó a lehető legsörözősebb belsővel bír. A Lövőház utca 24-es számú ház, melynek Káplár utcai sarokhelyiségében a Gyöngy található, még az első világháború előtt épült, olyan időben tehát, amelyben a modern építészet még csak készülődő gondolat volt. Igen különösnek tetszik így, hogy a földszinti terek belmagassága meg sem közelíti az az idő tájt természetesnek tekintett négyöt métert, hanem megállapodik két méter nyolcvan centiméternél. Mivel a kávézó alapterülete majdnem szabályos, ötször öt méteres oldalú négyzetet formáz, meghökkentően otthonos arányú belső tér jön létre, amelyet mai tulajdonosa nem csupán az utolsó szögig a saját kezével, ám egyszersmind igen figyelemre méltó belsőépítészeti tehetséggel rendezett be. A pult a négyzet alapú tér jobb hátsó negyedében geometriailag megismétli az alapterületet, s ami még fontosabb, valóságos paradicsom a pultnál fogyasztani kedvelők mindenütt jelen levő kisebbségének. A Káplár utca felől a már említett kávégép fogadja a tekintetet, a belső szakaszt pedig egy igen pompás art deco fogas zárja le, amilyen semmilyen más, általam ismert budapesti vendégtérben nem áll. (Mindössze Ranódy László Aranysárkányának tanárijában lát ható belőle egy példány, az előtt lövi főbe magát Novák tanár úr, valamint nekem volt szerencsém tizenöt évvel ezelőtt egy példányhoz jutni egy azóta megszűnt, Ráday utcai régiségkereskedésben.) La SCALA, így hívják a pult belfelére állított kávégépet, melyből a régóta kiváló Caffé Perté csorog. Pamlagsor támaszkodik a falnak, előtte hat üvegfedeles, majdnem párizsi méretű presszóasztal, két-két vaslábú, műbőr borítású stokival, s egy-egy támlás székkel. A Káplár utcai sarkon – melynek negyvenöt fokban levágott szegletét a pult vonalvezetése szintén megismétli – áll egy termetesebb, harmincas évekbeli konyhaasztal nagyobb társaságok számára. Órákat töltöttem ott legutóbb is, s mondhatom, a jobbára harminc alatti, jóarcú törzsközönség mindenestől belakja a Gyöngyöt, nem könnyű az utcáról érkezve ülőhelyhez jutni. Napisajtó s egy-egy hetilap vár bennünket a füstös térben, ám ha kedvünk tartja, a pult mögötti beugró traktus egy ügyesen elkülönített részében dartsozhatunk is. A pulton, mint valami archaikus oltáron, gyertyák égnek vastag falú, alacsony üvegekben, a fekete táblákra szép betűkkel írt ital- és kávéárak megnyugtatóak (270 forint az eszpresszó, 720 az abszint), és lila hagymás zsíros kenyér is kapható. A vérnarancsszín mennyezet alkonyi várakozásban tartja a lelket, a rádióból a Veca -féle Quimby szól: „Most múlik pontosan...” ● 32 BUDAPEST 2011 február
