Budapest, 2011. (34. évfolyam)
2. szám február - Zappe László: A sugárhányás technikája
ról, a rongálás, csonkítás okozta károk kijavításáról. Fel is becsülték néhány évvel ezelőtt e páratlan gyűjtemény értékét: bonyolult számítások során 16,8 milliárd forint jött ki végeredményként. Ami persze nem eszmei érték, mert ki merné vállalni a pontos kalkulációt: mennyit érhetnek mondjuk a Hősök terét díszítő szobrok? Ennek latolgatása helyett azt számolták ki, hogy a mai technikával mennyibe kerülne újra elkészíteni ezeket az alkotásokat, ezt az összeget aztán felszorozták egy, a szobor korával exponenciálisan növekvő szorzóval. Ennek megfelelően a „legértékesebb” szobor a budai Szentháromság oszlop lett a Mátyás templom előtt. A szoborállítás munkájában is nagy szerepet vállal a Budapest Galéria. Ha a főváros a kezdeményező, ők írják ki a pályázatot, hívják össze a bíráló bizottságot, szerzik be az engedélyeket. Aztán a leleplezés felemelő pillanata után megint csak az ő vállukat nyomja az új szobor fenntartásának terhe. S természetesen, ha egy kerület, magánszemély, alapítvány vagy bármilyen szervezet állítana szobrot Budapesten, ha kéri, a galéria ugyanilyen módon kész végigkísérni a folyamatot, szakvéleményt ad a mű művészeti értékéről a döntéshozóknak. Hogy Budapesten csaknem két évtizeden át a szoborállítás nem vált a kultúrharc terepévé, s hogy a politika helyett a szakmaiság döntött arról, milyen alkotás kerüljön az utcára, abban elvitathatatlanul jelentős szerepük volt. S abban is, hogy az utóbbi években olyan, sokak által kedvelt díszekkel is gazdagodott a város, mint a Duna-korzó Kis királylánya, a pesti Broadway Hofi szobra, vagy a Bazilika közelében a posztos rendőrnek emléket állító alkotás. Sőt, ha történetileg nézzük, előbb volt a szoborállító, -gondozói feladat, mint a kiállítóterem. Hiszen 1965-ben már létezett a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség, mely 1979-ben a Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság nevet vette fel, s a főváros háttérintézményeként működött. A Budapest Galéria csak 1983-ban vált önálló képzőművészeti intézménnyé. Akkor adták át a helyüket a Szabad sajtó úti közüzemi díjbeszedő iroda pultjai a képzőművészeti alkotásoknak. Abban az évben nyílt meg a Lajos utca 158. szám alatti kiállítóház és Varga Imre gyűj teményes kiállítása is, az óbudai Főtérről nyíló Laktanya utcában. Akik Budapestért dolgoznak, akik otthonuknak érzik, aggódva remélik: a történet 2011 után is folytatódik. ● Ez meg miről szólt? – kérdezte a hatos villamoson egy fiatalember, amire a társaságában lévő ifjú hölgy közölte: fogalma sincs, csak arra emlékszik, hogy mennyit hányt Eszenyi Enikő. Ezután a tényleg bravú ros jelenet technikai megoldásán kezdtek ámuldozva tanakodni. Nyilván elkerülte a figyelmüket az az apró baki, amikor a művésznő gallérja alól a nagy okádás előtt nem sokkal egy műanyag csőféle meredt ki rövid ideig, amit ő egy ügyes mozdulattal visszasimított a helyére. Az nem lepett meg különösebben, hogy a szemmel láthatót nem vették észre, rutinos nézővel is megesik, hogy éppen másfelé néz, mint ahol az érdekesség van – pláne, ha rendezői ügyetlenkedés is segít a figyelmet szétszórni. Ezúttal viszont éppen a színész rutinját dicséri, ha sokan nem látták meg az előszemtelenkedő kelléket. Azt viszont föl se tudom fogni, hogyan lehetett nem észrevenni Az öldöklés istene című előadás üzenetét, mondandóját. Yas mina Reza darabjában ugyanis szinte más sincs, mint hangosan üvöltő, a szemet kiszúró, alaposan megcsócsálva szájba rágott mondanivaló. Két házaspár konferenciát tart a színpadon, hogy iskolás fiaik verekedését higgadtan, kulturáltan értelmesen, ahogy civilizált emberekhez illenék, megbeszéljék. Aztán, mint az borítékolható, kitör belőlük az állat, kiborulnak a lelki szekrényekben rejtegetett morális csontvázak. Ahogyan az egyik asszony gyomoridegei a hisztéria következtében felmondják a szolgálatot, ugyanúgy a többiek is elvesztik erkölcsi fékjeiket, és az Eszenyi Enikő szájából végeláthatatlannak tetszőn zúduló barnás léhez hasonlóan okádják szellemi mocskukat a nézőkre. Nehéz elgondolni, hogy miképpen lehet ezt a látványos metaforával is igen erősen nyomatékosított tartalmat nem felfogni, de az könnyen belátható, hogy Kamondi László rendezése is jelentősen hozzájárul a darab értelmének elrejtéséhez. Valószínűleg a túlzott nyomatékosítás, a közlés túlzott igyekezete teszi, hogy az elvont gondolkodásra nem különösebben trenírozott nézők ne vegyék észre a fától az erdőt, az okádástól annak jelképes tartalmát. Az akciók elnyomják a gondolatot, pedig az amilyen vékonyka és közhelyes, éppolyan rikítóan van beleszőve a szövegbe. Lehetne persze ez a tartalom mély, igaz, megrázó is, hiszen minden közhely mögött nagy igazság rejlik. A felvilágosult racionalizmus, az emberjavító utópizmus valóban mély válságban van, az értelmes diskurzus valóban kiveszőben, a társadalmi együttélés ésszerű kereteinek kijelölése és e keretek tiszteletben tartása valóban egyre képtelenebb álomnak tűnik fel. S az, hogy az írott szöveg, a darab cselekménye, a szereplők mondatai és akciói az élet esetlegességével, csak a köznapok felszínességével utalnak az emberi létezés súlyos bajaira, a mai színházban nem lehetne akadálya annak, hogy a rendező színpadi eszközökkel a felszín alatti mélységekbe kényszerítse a nézői pillantást. Kamondi ezt nem teszi meg. A Vígszínház nagyszínpadán – amúgy teljesen érthető módon – jól eladható, a publikumot korunk durva humorával szórakoztató produkciót kíván előállítani. Négy remek színészre számítva fergeteges danse macabre-t, látványosan tomboló pokoli humort szeretne a közönség nyakába zúdítani. Hogy üzletileg mennyire lesz kifizetődő ez a stílusválasztás, az majd a jövőben dől el, annyi azért most is érezhető, hogy az értetlenkedő unalmat a vad és ocsmány akciók meg a színészi bravúrok oszlatják el, amikor a szöveg már ezekre módot ad. A publikum végigröhögi a pazar technikával kivitelezett, végtelennek tetsző hányássorozatot, a lélegzetek elállnak, amikor Börcsök Enikő elnyel egy literes üveg nyi rumot. Szóval a cirkuszi produkciók az előadás fő attrakciói. Hogy mellesleg lelket is lehelnek a vázlatosan megírt alakokba, az ezúttal kevésbé fontos. Epres Attila és Kern András szerepe pedig főképp kabarészin tű és stílusú macsópoénok elsütésére nyújt bőven alkalmat, s ezzel kétségtelenül ízlésesen, rutinos eredetiséggel élnek. Kiszolgálják a közönséget. ● A sugárhányás technikája Zappe László 26 BUDAPEST 2011 február
