Budapest, 2011. (34. évfolyam)
12. szám december - SZÓL A RÁDIÓ - Humor és ötlet Budapest kirakataiban
kiváló magyar íróknak is... Ma? ... Ma, a báránypörköltnek van nagy sikere! Hiába: változnak az idők, változnak az emberek... Minden korszaknak megvan a maga ízlése és divatja... Ebben a percben: a báránypörköltnél tartunk... .... Egy szűk kis utcában keskeny fatáblácska függ az ablakrámán. Rajta fekete ceruzával ez a felirat: „Kutyát szakszerűen nyírunk, embert is felveszünk.” Jóképű falusi menyecske olvassa a táblát, mellette áll az ura. Elárulja őket ízes magyar beszédük, pirospozsgás arcuk és – minden kétséget kizáróan: a tömött batyu a hátukon. Az asszony hamis mosollyal böki meg az urát: „Ide maga is bemehetne Ádám, hátha olcsóbb lenne mint a borbély, akinek üzlete van és több adót, meg miegymást kell fizetnie...” Sodorint egyet a bajuszán az ember, ő is elolvassa az „írás”-t és jókedvűen felnevet: „Nem jól értelmeződ a bötűt Katikám... Ez két dolog: kutyát nyírunk – embert is felvesznek... De a „cég” csak kutyanyírással foglalkozik. Emberhez nem nyúl az...” A házaspár vitatkozik. Én már attól tartok hajbakapnak, mint egyszer régen, két szegedi újságíró, akik harmincévi barátság után azon vesztek össze egy tiszaparti hajnalon: északi szél fúj-e, vagy déli?... Ám engem is elfog a kíváncsiság és belépek a kapun. A „fogadó”-ba pár lépés után jut az ember. Hamarosan kiderül: „Katikámnak” nincs igaza, de az embernek... (Nem hiába Ádám!) Itt valóban csak kutyákat nyírnak – szakszerűen, de azokat is csak akkor, ha előbb ember jelentkezik. A nyírás majd csak azután következhet... ... Legédesebb történetünket utoljára hagytuk. Ám ennek a „hőse” már nem a pesti kirakatok ötletes „szerkesztői”, hanem a koravén pesti gyermek szellemessége és humora. Roskadásig megrakott csemegésüzlet kirakatában olvassuk a kifüggesztett árakat. Az egyik cukorkából 10 deka 60.- pengő, a másikból 75.- és így tovább... De akad ott 100.- pengőn felüli is... Ám egy szerény meghúzódó kis papírlapocska arról árulkodik, hogy van 25.- pengős is, de csak – kisgyermekeknek. Két fiúcska – olyan tíz év körüliek – állnak a kirakat előtt és tanulmányozzák az árukat, meg – főleg! – az árakat... Megszólal az egyik, amikor megpillantja a 25.- pengős feliratot: „No ebből én is veszek – mondja boldogan – ennyi pénzem maradt...” Némi gúnyos fölénnyel néz rá a másik: „No csak vegyél – pislog rá kis fintorral - , de majd csak otthon edd meg, hogy az a huszonöt, amit majd apától kapsz, kevésbé – fájjon... ● 33 BUDAPEST 2011 december A rádióelőadás szövegét – eleve lemondva arról a lehetőségről, hogy találhatunk képeket az 1945 szeptemberi budapesti kirakatokról, s különösen azokról éppen, amelyekről Vásárhelyi Júlia mesél – ezúttal korábban nem publikált kirakatfelvételekkel kísérjük. Egy kisméretű albumban maradtak fenn bizonyos Bobánovics Árpádnak főleg a Meinl produktumokra koncentráló fotói. Hagyatékából kerülhetett Tuza Tamás barátom antikváriumába, ahonnan aztán az én gyűjteményembe. Családi fényképek is feltűnnek az oldalakon, ezek is a harmincas évek közepe és vége között készülhettek: főleg a vitorlázás bajnokaként mutatják, olykor barátai (hozzátartozói?) társaságában az izmos felsőtestére büszke, akkor negyven év körüli férfit. Családneve nem ismeretlen: Dél-Magyarországon, Pécsett és környékén élnek néhányan még Bobánovicsok, akik a hajdani somogyi főispán, Bobánovics Jenőtől származtatják rokonságukat (közben történt egy névváltoztatás is a famíliában: azóta a Bánosiak is Bobánovicsok). De ehhez a kirakatfotográfus férfiúhoz nem találtunk rokoni szálakat a most élő generációk köréből. Némely amatőr fotók hátán a bélyegző azt mutatja egyébként, hogy Szolnokon nagyították azokat, Klein Dezső közreműködésével. Ha összerakjuk egy évtized kirakat-történelmét – az 1935-1945 közöttit – valahogy úgy summázhatjuk ennek a műfajnak erre a tíz esztendőre vonatkozó históriáját: olyanok voltak Pesten Bobánovics képein, amilyennek 1945 őszén újra látni szerették volna a nehéz sorsú városlakók. S ha így aztán nem is a rádióelőadás jelenidejében és speciális nézőpontjából, de azt mutatják, ami abban a jelenidőben még érvényes volt vagy lehetett, bár csak a hallgatók nosztalgiázó képzeletében. (B. P.)
