Budapest, 2011. (34. évfolyam)
12. szám december - Horváth Júlia Borbála: Pesti zsúr
figyelni az eseményeket. Majd a katarzist követően szinte kézről-kézre adták a művészeket, akik ezúttal testközelből varázsoltak, s hagyták, hogy a jelenlevők belenézzenek a cilinderbe, közben az arcukba, és kérdezzenek, majd érkezzék a réponse immédiate , bármilyen fokú is a rajongás. Idővel a gyógyfürdők, üdülőhelyek társalgóiban is követék e stílust, hiszen zene nélkül mit értek ők, egyszóval mindenki jól járt: a felsőbb körök efféle szórakozása hosz szú évtizedekig táplálta a művészek és a művészetek kívánt megbecsültségét, mígnem a huszadik századi modernizáció kíméletlenül egyengette a romantikus elgondolásokat, s a privát társasági életben hosszú csend állt be. E tetszhalott állapot jó ideig eltartott, és még azután is kicsivel, kevéssé lett fontos az illem, a kellem, és a jellem is egyre hajlottabban járt-kelt a lötyögő köpenyek alatt, majd néhányan, akik úgy érezték, tarthatatlan e gyökértelenség, maguk vették kezükbe a művészet és saját maguk sorsát. A rejtelmesnek ígérkező huszonegyedik század fordulója táján, néhány aktor komolyan gondolta, és kitárta otthona ajtaját az érdeklődők előtt. Gondolta ezt komolyan, ahogyan elei is, majd kissé átszervezve lakását és életét, a szűkösködő piaci lehetőségek ellenében belevágott, hogy visszahozzon valamit egy letűnt korból. Az előadó a szeánsz előtt becsülettel gyakorol, tán még többet is, mint az arctalan koncerttermi előadásokra; nehogy szó érje a lakás elejét, hogy pongyola futamokon kívül nem juttat többet látogatóinak. Akik pedig boldogan tódulnak, hol többen, hol kevesebben, de itt vannak, a művészember pedig újabb és újabb gegekkel készül, ha zenész, akkor szaval, ha a szavakat forgatja, akkor hegedűt vesz a kezébe, történészkedik, filozofál, és igen: néha politizál – ahogyan átlagos életvitele szerint is teszi, hiába a közönségcentrikus pártatlanság törekvése. Az előadás időpontját a nagyérdemű az Internetről lehalászhatja, s okosan telefonjába rögzítheti a dátumot; legújabban foglalási díjat kell letétbe helyeznie a helyszínen, mert ha éppen mindenkinek egyszerre jön közbe valami, és távol marad, a házimúzsa törékeny kedvvel továbbáll. A házi-muzsikán a Mester elegáns távolságtartással, egyszersmind kissé nyúzottabban lép színre, mint máskor, előadás előtt nem dolgoznak arcán gondos kezek, öltözéke is az alkalomhoz illő, szerényebb kiállítású, cserébe viszont rendelkezik saját beszédhanggal, pillantással, privát gesztusokkal és kipárolgással. A közönség elragadtatva és megilletődve bámulja: íme közelről a lény, akit eddig csak festett képekről és a szóbeszédből ismerhetett, s aki immár személyes ismerőssé lépett elő. – Tisztelt Hallgatóság – kezdi –, biztosan már nagyon várták a hoppmestert, íme előlépett rejtekéből, hogy az idei centenáriumi évben, a 19. század egyik sztárjának művével ismertesse meg önöket. Ha valaki nem találta volna ki, és véletlenül nem olvasta volna az előzetest, Liszt főművéről, a h-moll szonátáról van szó (bemutató: 1854). A mű saját korában rossz kritikát kapott, mert a szimbolikát a szerző nem árulta el, és ezzel sok gondolkodni valót adott, s hagyott hátra. Akkoriban nehéz darabnak számított, manapság a tizenévesek is hibátlanul lejátsszák; a test fejlődik, csak éppen az értelem nem, zsengébb korosztály nem értheti még, miről szól. Hallgassák meg az első hat percet, egyébként összesen huszonnyolc, ami rengeteg. Érdekes, érdekes... – fészkelnek új helyet a nézők műanyagszékeikben, de nem aggódnak, rövidesen közvetlenül az előadó szájából hallhatják az óhajtott magyarázatot, mely csak az efféle szalon-előadáson fordulhat elő: – Szerintem a két alapproblémáról van szó: hit és szerelem... Az egybegyűltek nem éppen erre számítottak, sőt a folytatásban sem, melyben azt is megtudják, hogy a jóképű Liszt viharos szerelmi kalandjait kürtölte a korabeli sajtó, házasság, elhagyott család, új szerelem, szenvedéssel és szárnyalással, mindazzal, ami elengedhetetlen feltétel a lét értelmének fejtegetéséhez. A közönség pisszenéstelenül hallgat, elréved múltba, jelenbe, majd arra a megnyugtató szemelvényre eszmél, hogy Liszt abbé élete végén azért mégiscsak megtért a reverendához, de misét soha sem celebrálhatott. A megnyugvás azonban elmarad a széksorok között, felcsendül a legviharosabb rész, tele szenvedéllyel, elkeseredéssel, és szabálytalan hangközökkel, majd lecseng a roham. A magyarázat most sem késik: – Atonális részletek váltakoznak tonálisakkal, az adja a feszültséget, hiszen a tonikára, vagyis a kiemelt alaphangnembe visszatérés megnyugvást eredményez a hangzásban: harmóniát, életszeretet jelez. Olyan ez, mint a gravitáció, ha az nincs, összekeveredik fönt és lent. Az atonalitás a pusztulás és a hitvesztés érzetét kelti, hit nélkül viszont nehéz boldognak lenni. A szonátával együtt végigvonul a hirtelen alkony, a nagyra nőtt belvárosi házak árnyékot vetnek egymásra, és az utolsó hangok már lámpafényben hangzanak, a fal mellett egy félreállított Madách-kötet... – de az már egy másik történet. ● 13 BUDAPEST 2011 december
