Budapest, 2011. (34. évfolyam)
12. szám december - Horváth Júlia Borbála: Pesti zsúr
Az idegenek kisebb csoportokban érkeztek, néhányan magányosan tébláboltak a kapu előtt, tán vártak valakit, vagy pusztán leplezendő a koránjövést, egy utolsó szippantást óhajtottak a sodrott dohányból. Ülünk még eleget – gondolták –, hiszen az előadás legalább kétórásnak ígérkezett, igaz, az élmény eddig mindig felülírta az iskolás reflexet: mikor lesz már vége. Hideg volt a Karácsony előtti utolsó hétvégén, esni viszont sehogyan sem bírt, mintha Szentestére tartogatta volna magát az időjárás, s vele az ünnepi fehér ruhát. Fiákerek döccentek a mellékutcákban, de végül odatalált mind, előzőleg szétspriccelt a hír társasági berkekben: ez este maga a Mester adja elő műveit, s teremti hozzá a szalonok utánozhatatlan hangulatát. Az irodalmárok akkor már jócskán éltek a lehetőséggel, fölolvastak, elemeztek lelkesen, a végére pohár likőr is jutott mindenkinek, amit keményített főkötős szobaleányok kínáltak körbe az egybegyűlteknek. Hja, kérem, Párizsban is evvel töltötte az időt a művészet-érzékenyek krémje, a kompozitőr pedig örömmel bocsátkozott a privátszférába, várt, s kapott azonnali elismerést, olykor nem is annyira óvatos kritikát. A társaság idehaza nem akart lemaradni a kor- és sorstársak mögött, s az irodalmárok után a zenészek is hamarost megfordultak a tizenkilencedik század derekán sorra nyíló szalonokban, sőt egy alkalommal a Magyar Bazár főszerkesztőnője felolvasást is tartott, hogyan rendezzenek a polgárok efféle zsúrokat otthonukban. A publikum jószerivel a néhány közeli és a népesebb újismerősök csoportjaiból állt. Egynéhány házi koncert után a színházban már át-átintettek egymásnak az oldalpáholyból, idővel egy hogyvan-hogyvan szövögette is meretségből barátkozásba a szálakat, miután előfordult, hogy a matinét követően ebédre is marasztalták a vendéget. Ily módon született a viszonzás gondolata; illett saját szalonrendezvényt tartani, és a lakosztály intimitására alapozva, a társas együttlét alapelemeit (étkezés, játék, eszmecsere) kiterjeszteni lakásbemutatóra is, mely előzőleg óhatatlanul az intérieur fejlesztésével járt együtt. A házigazda a társaság részére megnyitott szalonban helyezte el a legaranyozottabb képkereteket, a legfaragottabb kerevetet, a legintarziásabb asztalokat, és a legszoborabb szobrokat, mely törekvés igen jótékonyan hatott a korabeli kéz- és díszművesek életvitelére. De a közönségére is, hiszen adott napon, a meghívottak puccba-parádéba öltöztetett mivoltukban érkeztek, szépen helyet foglaltak, s kiválasztottságuk teljes fényében várták, hogy csak itt, csak most, csak nekik szülessen a produkció, s ezért hajlandók voltak hely hiányában akár az oldalsó guggonyról Pesti zsúr szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László A 19. századi szalon délutáni előadásai a bensőséges közönségtalálkozó és a kötetlen társasági esemény ötvözeteként jelentek meg annak idején a nagyvárosi közéletben. A laza időtöltés mégis szigorú koreográfiával, szűrt publikum előtt zajlott; a csipkék és virágok elhelyezésétől kezdve a székek elrendezésén és az uzsonna összetételén át a megjelenők elvárt öltözékéig mindennek jelzésértéke volt. Aki számított, mind eljött, s másnap átélten nyilatkozott a történtekről. Jó száz évvel később újból nyílnak a tágasabb városi szobák, a kiállítás minden szempontból szerényebb, de a testközelben „hangozva mozgó formák” ezúttal is nagy hatással vannak az egybegyűltekre. 12 BUDAPEST 2011 december
