Budapest, 2011. (34. évfolyam)
12. szám december - Hamvay Péter: Összegyűrt papírlapok
s így a kontraszt még erősebb volt később. Úgyhogy, hölgyeim és uraim, most egy unikális, sötétedés utáni séta következik, nem máshol, mint a Székely Bertalan utcában. A Székely Bertalan utcával már a nevénél kezdődnek a bajok – össze szokták keverni a Székely Mihály utcával, mely, mint tudjuk, a Dalszínház utca folytatása az Andrássy út túloldalán. A névrokon viszont az Aradi utcát köti össze a Podmaniczkyval, a Szinyei Merse és Bajza utcákkal párhuzamban. Különös rész ez, első pillantásra nem nagyon különbözik a környező utcáktól, csak a tüzetes vizsgálat mutatja ki, hogy nem jelentéktelen az eltérés – melyet a história magyaráz. Tudniillik a millenniumi építési láz, amely lakott területté alakította errefelé a káposztaföldeket, körülbelül a Szinyei utcáig tartott. (A körút irányából, természetesen.) Ugyanakkor létezett már az Epreskert körüli villanegyed egy része (villanyolcad, esetleg villatizenhatod) is. Az a hely tehát, ahol ma bolyongunk, két tűz közé szorult, szó szerint is, azért, hogy itt keskenyebbek az utcák a korábbi és későbbi méreteknél. (Egységnyi helyet kellett kettéosztani.) Ez pedig nemcsak a parkolók dolgát nehezítik meg, de a napsugarakét is. Minthogy a házak épp olyan magasak, mint a környéken mindenhol, az alsóbb emeletek lakói csak a szoláriumokban találkoznak D-vitaminnal. A házak külalakja is mutatja az átlag húsz évnyi különbséget. (Az Oktogontól a Köröndig 1895 táján fejezték be az építkezéseket, a Székely Bertalan legtöbb háza a tízes években épült.) A díszítések visz szafogott szecessziós hatást mutatnak, a körgangok szélesek, elegánsak, nincsenek lépcsőházra nyíló lakások, itt-ott (inkább csak itt) még lift is föllelhető. (Pedig három az emelet, nem több.) A Székely Bertalan az utolsó keresztutca, ahol még nincsenek fák, se paloták. Ezt a részt hirdetik úgy az újságok lakásrovatában, hogy „diplomatanegyed közvetlen közelében”, meg hogy „zöldövezet határán”. Induljunk az Aradi utca felől, onnan, ahol a híres műteremház áll. (Árván, mert a mellette lévőt, melyben az utcáról elnevezett kisvendéglő működött, nemrég lebontották.) Napközben elhagyottnak, lepusztultnak tűnik a felső emelet (kis ecetfa nőtt a párkányon), így este azonban messze világítanak az ablakok. Lakott tehát a műterem, de hogy olajfestmény vagy művirág készül benne, innen lentről nem tudhatjuk meg. Hogy elindulunk, legelébb az üzleti célú szuterének tűnnek szemünkbe. Tele van velük az utca, így épült minden ház anno, legalább két, de néhol négy üzlettel. Kétszárnyú nagy vasajtó padlószinten, onnan négy lépcső lefelé, s a félpincében hatalmas terek: valaha műhelyek lehettek. Ma is van ilyen néhány, egy asztalost meg egy nyomdát találok az első sarokig, valamint egy utazási irodát, de a többi este virágzó szórakoztató intézmény lett: tánciskola, Kick Box-klub, fittnessterem. A függönyök persze elhúzva, de a nyitott szellőzőablakon kihallatszik a tánccipők kopogása, a homokzsákok puffanása, a vasak csörömpölése. Biztosan csodálkoznának a házak tervezői, ha sejtenék, hogyan alakult át a világ az elmúlt száz esztendőben. Ha szerencsénk van, s bejutunk valamelyik házba (legyen az például az ötös számú, kívülről nem sokat mutató épület, oldalán Szabó Miklós operaénekes, műfor dító és énektanár emléktáblájával) újabb okunk lesz a csodálkozásra. Kiderül, hogy a zöldövezetre vonatkozó utalás nem légből kapott. A ház hátsó frontjának ablakai ugyanis a Bajzai utcai házak kertjére néznek: azok a szerencsések tehát, akik ott vesznek lakást, valójában boldog zöldövezeti lakosnak mondhatják magukat. S hogy mindezt hogyan állapíthattuk meg sötétben, az legyen a mi titkunk. ● Mit szépítsük, a legtöbb budapesti azt se tudja, hol van a Magyar Zsidó Levéltár. (Hol volna, természetesen a Dohány utcai zsinagóga tőszomszédságában.) De miért is törődne vele az egyszerű pesti polgár, gondolván, a levéltár a néhány száz kutatóé vagy azoké, akik a családfájukat rajzolgatják... Persze sokáig nem is volt az intézményen túl sok néznivaló, az iratok a zsinagóga egyik tornyában, meglehetősen összekeverve porosodtak, romlottak. Az összevisszaság oka az volt – mondja Toronyi Zsuzsa , a levéltár igazgatója –, hogy az ötvenes évek orvospere kapcsán (mely, mint ismeretes, egy antiszemita tisztogatás előszele volt) sok ládányi anyagot elvitt az ÁVH. Ezután a munkatársak igyekeztek rejtekhelyet találni az anyagoknak, így most sok-sok évre ad munkát az igazgatónak és munkatársainak a káosz felszámolása. Mindemellett azonban kerítettek időt és energiát arra is, hogy azt a misztikumot, amely a levéltárat és a zsidóságot is körüllengi a közgondolkodásban, két kiállítás segítségével egy kicsit oszlassák. Az egyik tárlat, az „Itt lakott Rosenthal” című, a régi pesti zsidónegyedet mutatja be. Az apró tárlat a Goldmark teremben, annak uniós forrásból történt felújítása után jöhetett létre. Fontosságát nem csupán az adja, hogy a pesti zsidónegyed egyik legfontosabb „kultúrházaként” működött, hanem az is, hogy amikor a zsidótörvények leparancsolták a színpadról a művészeket, jóformán ez maradt az egyetlen hely, ahol az összes legendás színész, zenész felléphetett. Így az egyetemes magyar kultúra számára is megkerülhetetlen kegyhely. 9 BUDAPEST 2011 december Összegyűrt papírlapok szöveg: Hamvay Péter, fotó: Sebestyén László
