Budapest, 2011. (34. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Rádióriport
A rádió gyanútlanul tette a dolgát, helyesebben hagyta, hogy tegyék vele azt, amit feltalálója sorsául szabott: recsegve, sercegve siklott egyik állomásról a másikra. Azután pillanatra kitisztult a hangja, és önfeledten süvítette a világba, hogy lesz tviszt, ögen, és hogy bop-bopa-a-lu-a-vopbam-bu, angolszász nyelvterületen járatosabbak részére pedig, hogy dancin’ to the Jailhouse Rock; akárcsak sok egyéb mellett országos cimborája a Luxi is. A hallgató ilyenkor bosszankodva nyúlt baljával a tekerőgombhoz, s egy ideges ’cc-t’ hallatva szerényebbre vette a hangerőt. Korai volt mindez, mert az adás-vétel zabolátlanul továbbugrott egy másik állomásra, míg végül elmosódott hangon bejelentkezett a várva várt szünetjel, és a semmivel össze nem téveszthető speciális hangszín közölte: Itt a Szabad Európa Rádió a huszonöt, harmincegy, negyvenegy és negyvenkilenc méteres rövidhullámon. Ez történt az elmúlt huszonnégy órában... És napról napra várták beszámolóit arról, mi minden történt sok-sok huszonnégy órában: az angol híriroda jelentette Bécsből, hogy a pesti operában miután a nézők már hazamentek, kigyulladt a kelléktár, Moszkvában kivégezték Abakumovot, aki Berija alatt a szovjet politikai rendőrség vezetője volt, 6:3-ra lenyomtuk az angolokat, diáklázadás tört ki Budapesten, mely elharapódzhat, Nigériában Ceausescu látogatásakor földrengés volt; és zene-zene-zene, a füstös hangú hot jazz-előadóktól kezdve a szaloncukor hangulatú énekesekig, kik hiteles átéléssel adták elő az oly távol, messze van hazámot. Ez így ment hosszú éveken át; többek szerint nyolckor órát lehetett volna igazítani az utcára néző ablakok becsukásának zajához, amikor kezdődött az esti adás, melyben hidegháborús hírmagyarázat és politikai iránymutatás hangzott el mindazoknak, akik a régóta óhajtott szabad levegőt a nyugati szél szárnyán érkezve remélték beszippantani. Később persze tisztult a vétel – a történelem megtette hatását –, s miután lehiggadtak a kedélyek, az öreg Orionban egyre ritkábban izzott fel a varázsszem. Azután rendszerek jöttek és mentek, költözéses hányódások, modernizált mellőzések időszaka következett. Orion egyre kijjebb szorult a főhelyről, majd porosabbnál porosabb, huzatos sarkok jutottak neki, és rengeteg hallgatag óra, nap, év múltán végleg elhallgatott. Ekkor lépett színre a főszerkesztő. Ki nem volt túlságos érzelemvagy nosztalgia-dús alkat, bár nem ment el egyetlen rezdülés mellett sem észrevétlen, elvégre az apja rádiójáról volt szó. És október 23-a aktuális évfordulója is közelgett. – Miért ne? – évődött magában, amikor szokásától eltérően, kissé túl engedékenyen fölment az Internetre – mert manapság múzeumrádió-szerelőt találni igazán nem egyszerű feladat, és akárki mégse turkáljon az atyai hagyaték ékesnek ígérkező darabjában. Így is lett. Ujváry Imré re esett a válasz tás. Ujváry úr kilencszázhatvanhárom óta, családi tradíciót követve bocsátkozott az elektronika világába. Végigjárta a háztartási gépek fejlődéstanát és rengeteg budapesti lakást, hogy kétségbeesett háziasszonyokon és rideg háziurakon segítsen, akik telefonon kértek tőle segítséget életük szokásos komfortfokozatának visszaállítására. Ujváry pedig mindig segített, olyan nem fordulhatott elő, hogy szaktudása cserbenhagyta volna, végül azonban megunta a mások cégét és az állandó kiszállást, és Karsai elvtárs se gítségével önálló útra lépett. Nyugalmas évek következtek, tette a dolgát, melyben jól megfért egymás mellett az elektroncső és a hangszóró is, s persze kis eszmecsere a mindenkori megrendelőkkel a mindenkori helyzetről, majd nyugdíjas éveinek hajnalán, egyik balatoni tartózkodása alkalmával megszületett az alsóörsi döntés: visszatér a gyökerekhez, ezentúl muzeálisrádió-javító lesz. A gondolatot tett követte, ráadásként pedig, az évtizedek alatt összegyűjtögetett hangadó szerkezetek házi-kiállítása, melyet mintegy referenciaként minden rádiójavíttató és egyben látogató végignézhet. Az igazán nyájas szeptember végi délutánon érkezett a főszerkesztő és kísérete a rádiómúzeum és szerelőműhelybe. Orion igazán derekasan viselkedett, s bár most senki sem zavarta az étert, áramhoz jutván becsülettel sercegett, szipogott, és nagyokat nyekkent. A főszerkesztő szinte ellágyulva nézte a produkciót, de hamar kiderült, ko-Rádióriport szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László „Az ellenséges adásokat külföldi segítséggel zavarjuk. Hosszúhullámon naponta két frekvencián hét alkalommal dolgozik az ellenség, amit 30-50 %-ban zavarunk jó eredménnyel. Középhullámon az ellenség 10 frekvencián 15 alkalommal dolgozik, amit 75- 80 %-ban zavarunk, rövidhullámon, 100-110 frekvencián 186 alkalommal dolgozik az ellenség, van, hogy egy időben egyszerre 30-35 frekvencián, amit 40-45 %-ban zavarunk jó eredménnyel” A zavaráshoz jelentős külföldi - értsd: „baráti” - segítséget kaptunk, az én zavarom a te ellenségedet, te az enyémet-elv alapján...” (forrás: Múlt-kor történelmi portál – 1954/350). Minden időkben ki így, ki úgy vesz részt a tömegkommunikáció hatalmas játszmájában. 18 BUDAPEST 2011 október
