Budapest, 2011. (34. évfolyam)
9. szám szeptember - SZÓL A RÁDIÓ - Budapest nem létező szobrai
ban, ami intim hatásúnak készült és felhőkig érő bérházak tövében lapul, amikor kis parkban, bokrok között volna a helye. Amint szaknyelven mondják, a szobrot megeszi a levegő és a környezet, van fordítottja is, amikor a szűk terepen a túlméretezett szobor eszi meg a környezetet. ... A legmerészebb álmom most következik. Legyen szabad nekem végül megálmodnom a szobrász szobrát. Nem azt amit ő csinál, hanem azt amit neki emelnek. Ó, még kimondani is furcsa. Sokat gondolkoztam azon, miért nincs szobra a szobrásznak, mert szobrásznak sehol a világon szobra nincs. Zeneszerzőnek, írónak, színésznek, publicistának, festőnek, még a libatolvajnak is van szobra a Baross utca sarkán, de szobrásznak nincs. Canova síremlékét, Michelangelo portrait-ját Izsó Miklós, Ferenczy István mellszobrait, és egy-egy emléktáblát kivéve, nem is tudok róla, hogy szobrász emlékére nagyobb szabású monumentet állítottak volna fel valahol. Nem hiszem, hogy a szobrászat alacsonyabb rendű művészet lenne a többinél, a szobrász kevesebb jelentőségű az irodalom hasonló értékű nagyságainál, miért volna lehetetlen, hogy a Kolozsváry testvéreknek, a magyar szobrászat első klasszikus nagy mestereinek, akik a 17. században éltek, vagy Strobl Alajosnak, Fadrusz Jánosnak szobra, monumentális hatású emlékműve legyen Budapesten. Ez a sok szobor nem azért kell, hogy a szobrásznak több pénze legyen, illetve, hogy pénze legyen, hanem mert minden kultúrát, az egyiptomi, asszír, babylon, ógörög, római kultúrát a kő őrizte meg legjobban számunkra évezredeken át napjainkig. Mert nem mindig a pénz, a nem létező, a kimondhatatlan szám dönti el, hogy legyen-e aminek lenni kell, hanem valami más. Valami más, ami ugyanaz, amivel a Mester utcai jámbor kérdező is eljut a Zsigmond térre, minden útbaigazítás nélkül is, ha nagyon akar. És ha már a pénzről van szó, szeretném megálmodni, hogy azon a kis táblán, amit a valóságban egy kitűnő collégám akasztott az ajtajára, azzal a felírással, hogy „pénzt ide csak hozni lehet.” Rengetegen írnák rá a nevüket azzal a megjegyzéssel, hogy „akkor ide gyakran jövök”. Ez különben így volt igaz, csak azzal a különbséggel, hogy az „akkor ide gyakran jövök” alatt éveken keresztül egyetlen egy név szerepelt. Lendületes, szép, gömbölyű betűkkel, az egyetlen név: Móricz Zsigmond. Az álom itt nem ér véget, még sok egyebet szeretnék megálmodni. Többek között egy hatalmas sétányt., mondjuk a mai Duna corso helyén, ami a Szabadság hidat a Margit híddal köti össze. Úgy képzelem, hogy a Mária Valéria utcát és annak folytatását eltüntetve, a belső házsor homlokzati részétől a Duna partig széles hatalmas sétány épülne, hasonló a nápolyi Santa Lucia-hoz, vagy Rómában a via Imperatori-hez, ami a Colosseumot a via Venezia-val köti ösz sze. Ezen a sétányon pedig 50-100 méteres távolságban egymástól, a képzőművészet remek alkotásait lehetne felállítani, mint egy nyitott szabad ég alatti múzeumban. De nem láthatatlan ellenséggel viaskodó, szúró, vágó, mutogató szobrok lennének ezek. Nekem a hősiesség ilyfajta ábrázolásai nem tetszenek, nevetségesen és profánul hat, amikor ilyen szobor mellett abszolút békés szándékkal elmegyünk, s az éppen kézigránátot készül hozzánk vágni fogcsikorgatva. Nem királyok és óceánrepülők szobraira gondolok, hanem örökbecsű művészi alkotásokra, melyek nem csak műértékük miatt, hanem tárgyuk, témájuk miatt is közel állnak a szemlélőhöz és érdeklődést keltenek, melyeknek a gyönyörködtetésen kívül, még egy óriási feladatuk lehetne. Elterelni a figyelmet a sétányokon dívó egyetlen és kizárólagos témáról a női kalapokról és retikülökről. Nekem nem a téma ellen, hanem a kizárólagosság ellen van kifogásom. A szép kalapokat én is nagyon szeretem, mindazonáltal megvallom eddig egyetlen kalap tetszett életemben Meunier „Kohómunkás” című szobrának a kalapja, bronzból a Szépművészeti Múzeumban. És nem csupán azt az álmot szeretném megélni, hogy milyenek a szobrok ezen a sétányon, hanem azt is, hogy az emberek, hölgyek is, megállnának egy-egy szobor előtt, mert érdekelné őket. Szépen lassan körüljárnák, tudnák, hogy a szobrot így kell megnézni és meg is tudnák mondani, hogy ez a szobor azért tetszik, mert jó a compositio-ja és kitűnő a statikája, vagy azért nem tetszik, mert rosszak az arányai. S aztán mivel hölgyekről van szó, lehetne folytatni a beszélgetést azzal, hogy a szobrász, aki ezt a szobrot csinálta nagyon érdekes ember, tintakék szeme van, és tegnap láttam a Váci utcában. Mindezek illusztrálása végett a hölgy megmutatná a szobrász képes magazinból kitépett fényképét amit a retiküljéből húzna elő. Azt hiszem ez az álom a legelérhetetlenebb, mert én női retikülben láttam már mindent a világon, de szobrász fényképét még soha, lehet, hogy a szobrászokban is van valami hiba valahol, mert a Váci utcában is találkoztam már sok mindenkivel, de szobrászt ott még sohasem láttam. Még álmomban sem. Végül csak egy híres nagyváros szeretnék megálmodni, ahol fákkal szegett, széles, nyílt utcákon járok. A város nagy része sűrűn lakott terület, és hatalmas házakkal beépített útjain, terein százezer ember nyomában idegenül kanyargok. Hirtelen közeledő tömeg moraja veri fel a nesztelenül bonyolódó forgalom csendjét, lármává erősödik és elér engem is. Már benne vagyok a hatalmas áradatban, hömpölyögve, egy nehéz teherautó után, melyen örömtől mámoros arcú emberek állnak körül egy barna iszaptól nyúlós csigákkal teleragadt kőkolossust. Nedves földszag csapja meg az orromat, amikor a teherautó közelében, forgalmi akadály miatt kénytelen vagyok megállni. Tisztes külsejű kovács-10 BUDAPEST 2011 szeptember Strobl Alajos büsztje (Fadrusz János alkotása) az Epreskertben Medgyessy Anya szobrát 1966-ban állították fel a Gellérthegyen
