Budapest, 2011. (34. évfolyam)
1. szám január - Vízy László: Száz év mosoly
rátságuk emlékét. Igazán sajnáltuk, hogy a centenáris Gerő-emléktáblán nincsen plasztika, pedig Búza Barna, az egykori jóbarát és pályatárs ihletett művének ott volna a helye a Petőfi téren, egykori lakóházának falán. Kisplasztikáinak száma több százra tehető, neves politikusok, orvosok, írók és művészek portréi sorakoznak plakettjein. Jubileumi ábrázolásai között jelképes értékűek Petőfi ábrázolásai vagy az 1956-ot ünneplő műve: a széttört börtönrács, a fáklyatartó kéz és a lyukas nemzetiszínű zászló szimbolikus motívumaival. Művész-politikus volt. Józsefváros országgyűlési képviselője és fővárosi tanácstag is egy időben. De ez a tevékenység is magának a művészetnek az elkötelezett szolgálatát jelentette számára. Közösségének vállalását, meggyőződésének képviseletét. Azt, hogy segítse az értékteremtő folyamatokat, s maga is értéket teremtsen. Személyes élményeként idézte fel, mesélte el nekem, milyen elánnal és keményen küzdött azért – sajnos végül eredménytelenül –, hogy ne bontsák le a modern művészet budapesti kiállítóhelyét, az Erzsébet téri Nemzeti Szalont. Egy Kádár -látogatást kihasználva, mond hatni, rákényszerítette a főváros tanácsvezetőit, hogy békén hagyják ezt a fontos intézményt. Nem ez volt az egyetlen ígéretük, amit nem tartottak be. Más esetben sikerült akaratát érvényesíteni, igaz, már jóval a rendszerváltás után, kilencven éves korában. Amikor meggyőződése megvallása szándékával lépett fel, hogy megjelenjen Budapest közterein a gondolat, az eszme, amiben hitt. Ott áll a pesti reformátusok Kálvin téri főtemploma előtt másfél embermagasságú impozáns Kálvin szobra, a re formátus családba született vésztői fiú szép, ihletett alkotása. Három évtizeden át szoros baráti kapcsolat fűzött Búza Barná hoz. Nemegyszer vállalta festményeim kiállításának megnyitását. Több könyvem kéziratát lektorálta, szakmai kiegészítésekkel és értékeléssel segítve hogy hiteles lehessen szövegük. Ő még Lechner Jenő től tanulta az építésze ti stílusokat, és azt a művészetközpontú elvet, hogy a szobrász igazodjék az építészeti térhez és annak stílusához. Gyönyörű jegyzetrajzai mutatják, már ifjan megszerezte azt a tudást, amellyel aztán egész életében szorgalmasan gazdálkodott. A sors és mindnyájunk ajándéka, hogy nyolcvan éven át meg is tehette. Egyetlen percre sem veszítve el a reményt, hogy a világ jobbá tehető, ha sokan akarjuk, s teszünk is érte. 2010 húsvétján, amikor átvette szeretett kerülete elismerését, a díszpolgári diplomát, ezt nyilatkozta, amikor a jövőről s arról beszélt, hogyan „köszöni meg” majd a gesztust: „egy mosoly gó, talán furulyázó kisangyalt mintáznék meg, aki a Józsefvárosra váró vidámabb, boldogabb hangulat hírnöke lenne, mosolyt árasztana, és mosolyt fakasztana...” A megbékélő, elnéző, megértésről árulkodó, a szépre rácsodálkozó mosoly. Az övé, s mindannyiunké. A szeretet mosolya az ő hiteles emlékműve. ● 34 BUDAPEST 2011 január fotó: Sebestyén László
