Budapest, 2011. (34. évfolyam)
8. szám augusztus - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten I.
A magyarországi, s ezen belül a budapesti eszpresszókultúra már jó másfél évtizede lezárult fejezete a hazai kávés nyilvánosság három évszázados történetének. Amikor a BUDAPEST hasábjain öt részre bontva e fejezet vázlatos áttekintésére vállalkozom, előlegezem csupán egy kívánatos kötet főbb tételeit. A cím zárójeles évszáma önmagában is jelzi az eszpresszók múltjára irányuló emlékezet csonkaságát. Az eszpresszókat szinte mindenki a szocialista idők tipikus vendéglátó tereinek tekinti, amelyek az 1948–1949-es diktatórikus fordulat során léptek az államosított kávéházak helyébe. Az emlékezettorzulás a szocialista korszak amnéziás nyomásának igazi sikere, hiszen még ma is többen élnek olyanok, akik már nem a kávéházban, hanem a város háború előtti eszpresszóiban itták első kávéikat, majd a reményteli koalíciós évek ugyancsak eleven presszóiba jártak. A budapesti eszpresszókultúra első nagy korszaka a második világháború előtti és alatti évekre esett. Még nyomatékosabban: nem pusztán egy-egy helyről, nem a kávés nyilvánosság később uralkodó helyzetbe hozott intézménytípusának néhány előfutáráról, hanem a kávézás kicsiny, új szentélyeinek első virágkoráról beszélhetünk már ekkor. Az eszpresszó szó az olaszból érkezett a magyar nyelvbe az 1920-as évek első felében, s mint meghonosodása más helyein, kezdetben nálunk is a kávéfőzés új, gőznyomásos technikáját, illetve az e technikával főzött italt jelölte. Érdekesség, hogy a befogadó kultúrákban jóval hamarabb vált intézménynévvé is egyben, mint a hazájában, Olaszországban, ahol a technikát meghonosító (café)bárok nyelvileg eleve hordozták a gyorsabb életritmus üzenetét. Tudnunk érdemes, hogy a magyar fonetikának megfelelő írásmód használata e korszakra nézve anakronizmus, 1944-ig szinte kizárólag az ’espresso’, olykor az ’espressó’ névalakkal találkozunk, s a fonetikai meghonosodás folyamata csak az 1950-es évek elején zárult le végleg. (A szó hazai motívumtörténetéhez Éder Zoltán kitűnő írását ajánlhatom: Van itt egy jó kis eszpresszó. In ~: Játékfilológia. Budapest-Újpest, 2001, 100–107. o.) Az első eszpresszógép – a más típusok mellett a korszakban leginkább elterjedt La Pavoni – jelenlegi ismereteink szerint 1924-ben került Budapestre, a József körúti Spolarich kávéházba. Az eseményt híresztelő kissé blaszfémikus plakát örömünkre megmaradt, ám sajnálatunkra nem az új masinát, hanem a csészében koffeindzsinn módjára gőzölgő kávét állítja emelvényre a térdeplő-hajlongó pestiek elé. Feltárásra vár még, milyen sebességgel terjedtek el az új gépek s velük a kávéfőzés új technikája a budapesti kávéházakban. Rónay Egon közlése szerint mindenesetre az 1930-as évek második felében nagykávéházaink jó részében már ott állt a La Pavoni, még ha a régi kávékhoz szokott vendégkör megtartása érdekében nem szakítottak is nyomban a kávéfőzés üstös, hagyományos tecnikáival. Nem kevesebb munka vár ránk annak kiderítésében, mikor és hol nyíltak az első eszpresszók Budapesten. Hosszú időn át magam is készséggel elhittem Gundel Im rének, hogy az 1937 őszén a Vigadó utca 5. szám alatt nyílt Quick espresso volt az első, ám a Budapesti Kávésok Évkönyvének 1928 és 1932 közti köteteinek kávéházi listái meglepő információval szolgáltak. Eszerint az Erzsébet körút 31. szám alatt, a valahai Royal Orfeum épületében espresso állt (az Eszpresszók Budapesten I. (1928–1940) Zeke Gyula 14 BUDAPEST 2011 augusztus ÖRÖKKÁVÉ forrás: Tér és Forma, 1938
