Budapest, 2011. (34. évfolyam)
8. szám augusztus - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten I.
egyébként vendéglős) Neiger Jenő vezetésé vel. A helyről eddig mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy ténylegesen minden bizonnyal a közeli New-York kávéházat épp felvirágoztató Tarján Vilmos kezében volt. Erre utal legalábbis a Budapest könyvek sorozatban kiadott háborús naplója 1944. március 19-i bejegyzése: „Reggel szokás szerint bementem a Royal Orfeumban lévő espressónkba. Útközben fel sem tűntek az utcán összeverődött, sugdolózó embercsoportok. Mit sem sejtve, mosolyogva üdvözöltem az espressóban a pult mögött álló feleségemet. Csak akkor döbbentem meg, amikor ő riadt tekintettel hajolt felém, és a fülembe súgta: A németek hajnalban átlépték a határt, és Budapestet meg is szállták. Megdöbbentett a szörnyű hír. Hirtelen olyan ideges lettem, hogy rágyújtottam egy cigarettára, holott már kerek egy esztendeje nem dohányoztam. Azonnal érdeklődni kezdtem hiteles hírek után. Az espressóban sorra faggattam ismerőseimet. Aztán elrohantam az Abbazia kávéházba, mert ott volt akkoriban a legforgalmasabb rémhír-börze. Itt már pontos értesüléseket kaptam.” (~: A bedeszkázott riporter. Budapest, 2007. 68. o.) Tarján szerepe tehát egyelőre tisztázatlan a jelzett korai évekre nézve, ám a nagyobbik baj az, hogy e pillanatban sem erről a valóban elsőnek tűnő eszpresszóról, sem más eszpresszóalapításról 1937-ig nincs semmilyen más adat. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy nagyobb számú megjelenésüket a városban a Quick sikere ösztökélte, így nem tekinthetünk el Gundel Imre utólagos értékelésétől: „Olasz eszpresszógépe már 1924-ben volt például Spolarichnak, de magától a kávéfőző géptől még egy üzlet sem lett eszpresszó. A Quick alig ötven férőhelyes helyiségében viszont naponta 2000 adag eszpresszókávé és hideg, olaszos saláták magas forgalma jelezte egy új profil megszületését. (...) A kis üzletben tizenheten dolgoztak (!), egy hölgy kizárólag a vendégek fogadásával és elhelyezésével volt megbízva. Koncertnapokon egy emberük a Vigadóban leste a hangverseny végét, jelzésére teljes erővel megindult a kávéfőzés, s így egy óra alatt még mintegy 200–300 kávét el tudtak adni. Záróra után a család fogyasztotta el a maradékokat, hogy másnap minden áru friss legyen. Ha pedig valaki nap-nap után órákig üldögélt ott, tudták már, hogy új eszpresszó megnyitására készülnek.” (~-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, 1979, 199. o.) És tényleg, 1938-tól fogva Budapesten egyre-másra nyílni kezdtek az eszpresszók. Minden bizonnyal több, mint amennyiről a jelenleg ismert egyetlen forrásból, a telefonkönyvekből tudunk. A korabeli sajtó, valamint a kávésok, de főként a kávémérők ipartestületének iratanyaga tartogathat további információkat, a hatóságok ugyanis ez utóbbi szervezetbe szuszakolták be őket. A kávés szakma okkal látott bennük nagyon is versenyképes vetélytársat, ha kissé későn adott is hangot aggodalmainak. A szaksajtóban elsőként a Vendéglátóipari Szemle 1940. májusi számának névtelen cikkírója hozta szóba kelletlen hangon az eszpresszókat: „Hosszú idő óta figyeljük, mint árasztják el Budapest főbb útvonalait a pazarabbnál pazarabb berendezésű úgynevezett »Espressok«. Ha egy forgalmasabb úton kiürül egy helyiség, úgyszólván bizonyosra vehetjük, hogy abban rövid időn belül espresso nyílik. Ma már több az espresso, mint a kávéházak és éttermek együttvéve. Ezek az espressok kezdetben csak kávét és Mignont majd apró szendvicseket szolgáltak fel, ma azonban egyik-másik komplett hidegkonyhával rendelkezik, sőt a merészebbek meleg ételeket is kiszolgálnak, mint például virsli, debreceni, rántotta, Ham-and-eggs, satöbbi. Ma egy szendvics, holnap egy rántotta, bableves, holnapután pedig egyszerre csak arra fogunk ébredni, hogy az espressók teljes étlappal rendelkeznek a vendéglátó ipartestületek nagyobb dicsőségére. Az espressóról nagysikerű színdarabot is írt egy igen neves közírónk, a kitűnő Vécsey Leó, egy másik író pedig az egyik reggeli lapban leszögezte, hogy az espressók hozzátartoznak a mai rohanó élet tempójához. (...) Minket egyébként csak a személyzet szempontjából érdekel az espressó ügy, mert ezek az új konjunktúra intézmények majdnem kizárólag személyzet nélkül bonyolítják le aránylag nagy forgalmukat.” A cikkíró félelme nem igazolódott be, az eszpresszók nem tettek kísérletet a teljes melegkonyhai jogok megszerzésére. Keserűségében messze túl is lő a célon, amikor a létszámukat a kávéházak és a vendéglők összes száma fölé helyezi, külön-külön is háromszor-négyszer több volt belőlük még ebben a korszakban is. Ám igaz, amit a két intézmény személyzet-szükségletének különbségéről állít. Míg a hagyományos nagykávéházak negyven-ötven fővel, az első presszók ennek harmada-negyedével vitték üzemüket, s mindezek következtében jóval olcsóbbak voltak a kávéházaknál. Budapest nagykávéházai – s még inkább a továbbra is nagy számú kávémérések – az 1930-as és az 1940-es évek fordulóján tehát már nem halogathatták tovább a szembenézést az eszpresszókban testet öltő új, modernizációs kihívással. ● 15 BUDAPEST 2011 augusztus forrás: Tér és Forma, 1938
