Budapest, 2011. (34. évfolyam)
7. szám július - Jolsvai András: Visszajáró LXXXVIII.
is mindenki meggyógyul, az álmeleg fiú összejön a kisebbségi komplexusos lány nyal, csak egyetlen szereplő marad boldogtalan, akiről utólag derül ki, hogy ő volt az orvos, inkognitóban. Nem sokkal butább történet, mint a legtöbb musicalé. Csak azért látszik annak, mert a részletei is igénytelenek. A valóság kisebb-nagyobb közhelyei nemcsak közhelyes, de ősrégi viccekben öltenek színpadi formát. Ezek a legkézenfekvőbbek, ha valaki feledékeny, ha mindenféle álszemélyiséget talál ki magának vagy folyton nem létező betegségeivel küszködik. A férfi-homoszexualitás és a női kielégítetlenség tárgykörében pedig talán már nem is létezhet el nem sütött tréfa. De talán még ezzel a szöveggel is lehetne valamit kezdeni. Bolba Tamás zenéje is segíthetne valamit, ha nem lenne ugyanolyan szabványos, mint a mondatok, ha akár egyetlen eredeti, figyelemkeltő, megjegyezhető, netán érdekes dallam előfordulna benne. A legnagyobb baj mégis a játékmóddal van. Harangi Mária rendezésében a játszók is a legelhasználtabb, legelkoptatottabb eszközöket vetik be. Hanghordozás, gesztusrendszer, testmozgás – mind olyan, ami talán működne egy hagyományos musical vagy operett esetében, ahol slágergyanús énekszámok és látványos táncbetétek között kell előrelökdösni a cselekményt néhány megszólalással, esetleg dialógussal. Csak hát a Csoportterápia éppen ettől próbálna elszakadni. Ez azonban színvonalasan csak Romvári Gergely puzzledíszletében valósul meg, bár annak sincs különösebb köze a történethez. Szente Vajk mozgásán mindenesetre ritmusérzék, La dinek Judit játékán színészi képesség lát szik. Dobos Judit minden ízléstelenséget elkövet, ami egy kimondottan komikus szerepekhez alkalmasan túlméretezett testtel lehetséges, Nagy Sándor meg bu zisztereotípiák ismeretéből, Sándor Dávid semmilyenségből vizsgázik megfeleltre. A Madách elkötelezett bérlőit persze mindez csöppet sem zavarja. A legostobább viccen is tudnak röhögni, mintha még sose hallották volna, és minden énekszám végén lelkiismeretesen tapsolnak. ● 36 BUDAPEST 2011 július Ha azt mondom, Luppa-sziget, arra mit lépnek? (Számos dolgot tehetnek. Passzolhatnak, például. Vagy mondhatják azt, hogy nem kell a dupla mássalhangzó középre: erre én azt mondanám, hogy is. Merthogy hol így írják, hol úgy. Még hivatalos okmányokban is. Meg mondhatnák, hogy az nem is Budapesthez tartozik, hanem Pilisakármihez – ejtsd: Budakalász –, hogy kerül akkor a pesti séták sorozatába: ezeknek csak annyit üzennék, szelíden, hogy attól még az egész sziget a pestieké, meg különben is, aki a kákán is keres egy csomót, pénzt olvasson inkább, ne újságot. Na, ezzel megvolnánk.) Egyébként különlegesen szép, mondhatni klasszikus visszajárásról lesz most szó. Merthogy szerényen számítva is legalább négy évtizede nem jártam a szigeten. Tinédzserkoromban néhányszor elbicikliztünk Kalászig, aztán a kishajóval átkeltünk Luppára (a kerékpárok feküdtek kinn a stégen, és napoztak addig, a kutya se bántotta őket), ott ittunk egy nagymálnát, elüldögéltünk kicsit a sziget végében, mint hajdani polgárok a hajdani tízforintoson (az olvasói leveleket elkerülendő jelzem, ők az egyfás szigeten ültek, kilátással a Szentendei Szigetre, na meg a Luppára), aztán hazamentünk. Egyszámjegyű koromban meg Gyuszi bácsi motorcsónakjával kötöttünk ki gyakran (értsd: évente kétszer-háromszor) a szigeten, sőt, ha emlékezetem nem csal, még az is előfordult néha, hogy az újpesti átkelőhajó, ha igény volt, Pünkösdfürdő felé menvén került egyet Luppára. Egyszóval hajdan megvolt nekem az egész sziget – oda-vissza nem sokkal több, mint egy kilométer –, emlékeztem a csodálatos alléra középen, meg a kis kocsmára a rév közelében, a harmincas években épült nyaralókra és a lusta kutyákra a part menti napsávokon. Sokszor előfordult már e séták során (végül is több mint hét éve járunk itt fölalá a városban, önök meg én), hogy egy hely, melyet fölkerestem, az évek során alig változott. De hogy négy és fél évtizeden át úgy megálljon az idő, mint nagyanyám bablevesében a kanál, azt most tapasztaltam először ilyen töménységben. Amikor a Megyeri hídról levergődve átjutok az új körforgalmon (sikeresen elkerülve a bevásárlóközpontok csapdáját) és elindulok a Dunához vezető úton, máris megcsap a régi idők hangulata. Aztán a töltés oldalában, amikor megpillantom az átkelőhajót, szinte megáll a lélegzetem. Ugyanaz a kikötő, ugyanaz a büfé, ugyanaz a lélekvesztő, mint annakidején. Sőt mintha a pontonkocsma vendégei és a hajókapitány is ugyanazok volnának. Ez persze képtelenség, a közönség negyvenes éveiben jár, akár a kapitány, tehát akkoriban, mikor én utoljára itt jártam, még alig éltek, mégis: ugyanazok a mozdulatok, a poénok, a reagálások, mint régen. Ugyanaz a Nap cserzette ugyanolyan bronzbarnára az arcokat, és ugyanaz a sör varázsolt délutánra vérereket a szemekbe. Az árak is ugyanolyan szordínósak, igaz, a hajdaniakat átlag egy százassal kell megszorozni. Az átkelés kikötéssel együtt három perc, közben megtudjuk, hogy a rév melletti ház eladó, kikiáltási ára negyven millió. Megnéztük, nem lesz könnyű eladni. S nemcsak azért, mert manapság az ingatlanpiac is, akár az egész sziget, Csipkerózsika-álmát alussza, hanem alanyi jogon. Dehát ez legyen a tulajdonos baja. Mi szökelljünk föl a rév melletti lépcsősoron, hogy gyönyörködhessünk a tényleg csodálatos platánok kettős sorfalában. Már ezért a látványért érdemes átzarándokolni a Luppára. Aztán, hogy bejártuk az egész szigetet (mélázással, jegyzeteléssel nem több egy óránál, nem véletlen, hogy a menetrend is így gondolja) kicsit szomorúan megállapíthatjuk, hogy az előző bekezdés utolsó mondatából nyugodtan kioperálhatjuk a márt. Mert bár akad néhány elegánsan átépített nyaraló is, s a többséget azért igyekeznek változatlan állapotában tartani, az elhagyatott, ápolatlan kertek látványa nélkül is feltűnik, mennyire elment az idő a Luppa mellett. Pedig a harmincas évek közepén, amikor felparcellázták Luppa Péter egykori birtokát, igyekeztek mindent a kor színvonalán megoldani a vízvezetéktől az utcákon át a villamos áramig. Dehát azóta nyolcvan év telt el. Persze, a sziget legendáriuma megmaradt. A sok híres ember a tulajdonosok között (vannak, nem is kevesen, akiknek felmenői – elég a nagyszülőkig visszanyúlni – már a parcellázáskor itt voltak), a nehéz idők történetei, meg minden. Ha az ember nagyon-nagyon elszánt, igazán lehet szeretni a Luppát. A többieknek meg ott az átkelőhajó. ● Visszajáró LXXXVIII. Jolsvai András
