Budapest, 2011. (34. évfolyam)
7. szám július - Kincses Károly: Kinszkiről – elfogultan
És áldoz is arra, hogy azokat a projektjeit, amelyek a tárgyba vágnak, azokat a javaslatait, amelyek ezeket a célokat szolgálják, támogassa. A HPK-1990 már több mint tíz éve ostromolja például a kerületet, hogy alkossa meg az épített örökség megmentését segítő helyi értékvédelmi rendeletét, és most végre – egyébként egy ellenzéki képviselője javaslatára, de a többségi frakció támogatásával –, megkezdődött a vonatkozó rendelet előkészítése. És amit eddig soha nem sikerült elérni semmiféle társadalmi nyomással: most úgy döntött a testület, hogy amíg nincs a kerület értékeinek megőrzésére alkalmas fejlesztési terv, változtatási tilalmat rendelnek el, megakadályozandó a további pusztítást, a beépítés érzéketlen grandiozitásának gátlástalan nyomulását. Idéntől Zugló hivatalos kulturális programjának része lett a Ligeti Szezonnyitó, amely a Városliget intézményeinek akcióit gyűjti csokorba – ez is civil kezdeményezésként indult ezelőtt másfél évtizeddel, hogy a város és a közönség figyelmét felhívják Budapest legnagyobb közparkjának állapotára – arra, hogy nem ilyennek kellene lennie. És most magukra vállalták a Kinszki Napok szponzorálását, szervezési támogatását. Így készülhetett el – a hozzá tartozó katalógussal együtt – az a kiállítási anyag, amely mostantól novemberig a kisföldalatti peronjain emlékeztet Kinszkire, életművére. Azután került ide 2011. június 2-án, hogy már megjárta Berlint, és ha bezár Budapesten, elviszi Zugló egy nagyszerű polgára képeinek üzenetét Bécsbe is: a Collegium Hungaricum kiállítóterme várja, fogadja az anyagot. Ez a közlemény most elsősorban Kinszki egykori otthonának, Zuglónak, Zugló mai önkormányzatának igazán fontos szerepvállalását ismeri el. Ha tetszik, didaktikai megfontolásból, ebben a városban, amelyet úgy hívnak: Budapest. A ránk maradt és hozzáférhető mintegy négyszáz Kinszki-felvétel budapesti vonulatából főleg azokat rendeltük tisztelgő írásunk mellé, amelyek a Róna utcai házat, egykori otthonát örökítik meg. Az épületen most már emléktábla hirdeti, miért más, mint bármelyik szomszédja. Most is élhetnek vagy százan a lakásaiban, ahogy annak idején. Az ünnepélyes táblaavatás meghirdetett órájában egyikük se jött ki a kapun, hogy az emlékező gesztus részese legyen. De valahogy, valahol csak el kell kezdeni, amit kötelességünk elkezdeni. ● 27 BUDAPEST 2011 július Itt, mellettem most még legalább négy, de inkább öt embernek kéne állni. Az az öt persze egy, de jól láthatóan egy sem, mert akiről szó van, aki miatt ma itt vagyunk, azt megölték. Jobbomon állna egy természettudós, aki beszélne a Schiller nagypapától és a pesti piaristák gimnáziumában eltanult természetfilozófiai nézeteiről, Darwinról, Lamarckról. Beszélne arról, hogy ez a mi világunk elég tágas lenne minden élőlény számára, függetlenül attól, hogy ki mit hisz, teremtett, vagy az evolúcióban fejlődött egyedekről van-e szó. Beszélne arról is, hogy az emberi kapzsiságunk, irigységünk, önzésünk, hatalomvágyunk miként pusztítja el körülöttünk az élőlényeket, és ítéli kihalásra ezzel végső soron saját magát, az emberi fajt is. Mellette egy irodalmár állna, akinek írásait a National Geographicban, a Búvárban, a Nyugatban, az Aurorában, a Huszadik Században olvashatták, olvashatják az egyre csökkenő számú írástudók. Másik oldalamon pedig egy humanista történész, társadalomtudós támasztaná a falat, és arról beszélne, mekkora kárt okozott, okoz és fog okozni mindazon személy, társadalmi képződmény, aki/amely a hatalmát arra használta, használja és fogja használni, hogy vallás, származás, bőrszín, politikai hovatartozás... vagy bármi szempont szerint kettéossza az emberiséget, az egyik részt megfosztva mindenétől, legvégső soron az életétől is, a másik rész pedig ebben a folyamatban érdemtelenül megdicsőül. Tudna miről beszélni, hiszen nem könyvből olvasta, hanem élte, megélte, és mint tudjuk, ebbe bele is pusztult. És a negyedik ember itt mellettem lenne a megbízható dolgozó, a hivatalnok, aki egész életében egyetlen munkahelyen, a Textilgyárosok Országos Szövetségének levéltárában dolgozott, pontosan, szépen..., mígnem egyszer csak azt mondták neki, zsidó vagy, nem kellesz többé. Ez a négy ember mind csak azért állana itt, hogy pontosabban érthető legyen az ötödik. Ő lenne a magyar fényképező művészet egyik fontos alakja, aki hasonló fényességű csillagként ragyogna a horizont fölött, mint a húszas, harmincas években elűzött, kivándorlásra késztetett nagy nemzedékből André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy László és még tucatnyian. Nem vetettem el túlságosan a sulykot, ne gondolják. Az évtizedekig rejtőzködő, csak a kevés szakmabéli által ismert hagyaték mostanában nekiindult a világnak, s ma már a washingtoni National Galleryben, a New York-i Museum of Modern Artban és még néhány, a világ művészetének kitüntetett helyén őriznek valamennyit a kicsinyke hagyatékból. Mert ez az ember, akinek megmaradt félezernyi negatívja, kicsit kevesebb vintázs kópiája, akkor, a maga korában, az 1930-as évek első dekádjában ugyanolyan antennákkal érzékelte a világban zajló dolgokat, mint a már emlegetett legnagyobbak. Felfogta a jeleket, átszűrte magán és nagyon modern fényképeket csinált belőlük. De míg azoknak megadatott, hogy átfotografáljanak egy életet, Kinszkinek ez az időszak felettébb rövidre szabatott. Megszületett 1901-ben és megölték 1945 legelején. Néztem az eddigi legteljesebb kiállítását, mely a múlt héten nyílt a Zsidó Múzeumban, és egyre csak ámultam. Nem a tenyérnyinél ritkán nagyobb fotók témái nyűgöztek le, melyeken egyetlen híres ember, egyetlen fontos, vagy annak kinevezett esemény sincs, hanem ezzel szemben sokkal inkább Kinszki közvetlen környezete, Budapest szerethető részei, a vele kapcsolatba került emberek, családtagjai... Ámde mindez a csekélység(nek látszó) téma olyan formában lett előadva, hogy az ember nem tehetett mást, mint araszolt egyik fényképecskétől a másikig, és próbálta az ott látott fotókat a vizuális memóriájában őrzött vele kortárs remekművekkel összehasonlítgatni. Nem ritkán Kinszki került ki nyertesen a képzeletbeli versenyből. Most bepótlandó a fél évszázadnyi mellőzöttséget, hirtelen a csapból is Kinszki folyik. A már emlegetett kiállítása, a ma délelőtti emléktábla avatás, a kisföldalattiban éppen most nyitogatott tárlata, egy könyv... Nem baj. Muszáj tudnunk, mink van, mivel sáfárkodhatunk, mire lehetünk büszkék. És most még egy meglehetősen történelmietlen időutazásra invitálom Önöket. Gondoljuk el, sőt, ki-ki gondolja el, mit tehetett volna még le az őt kitaszító és megölő nemzet asztalára ez az ember, ha neki is jutott volna annyi, csak annyi lehetőség, mint a hivatalos statisztikákban szereplő egészséges, közép-európai férfiak átlagéletkora! Akinek erről eszébe jut valami, az ezzel a gondolattal induljon tovább az útján, s tegye a dolgát! Üljenek fel a földalattira, utazzanak Kinszkivel. Érdemes. (Elhangzott június 2-án, a kisföldalatti Hősök tere megállójában, a Kinszki Budapestje című kiállítás megnyitóján) Kinszkiről – elfogultan Kincses Károly
