Budapest, 2011. (34. évfolyam)
1. szám január - Jolsvai András: Visszajáró LXXXII. - CIVILIÁDA - Kirschner Péter: A vers örök
25 BUDAPEST 2011 január Egy hete azt nyomozom, mitől Bíró utca a Bíró utca. Hogy valami híres emberről vane elnevezve (mondjuk, a golyóstoll feltalálójáról vagy a Körhinta főszereplőjéről) vagy valamely hajdani hegybíró emlékét őrzi-e, vagy csak úgy elneveződött. Megmozgattam minden szálat, térképeket és könyveket bújtam, még a vonatkozó önkormányzatot is zaklattam ebben az ügyben, mindhiába. Úgyhogy a mai visszajárást kezdjük egy felhívással: aki bármi érvényeset tud a Bíró utca történetének kérdésében, kérem, ne hagyjon kétségek között. A Bíró utca egyébként (akárhonnan származzék is a neve) a Kissvábhegy (vagy ha úgy tetszik, Martinovics-hegy) lábánál található, a Csaba és Alma utcák közötti iramodásnyi részen, és voltaképpen a hegyet választja el a Városmajortól. Olyan hely tehát, ahol nemigen jár más, csak a helyiek. Hacsak el nem téved. Velem is ez történt, sok év előtt, amikor Buda még előkelő idegen volt a számomra. Akkor persze az volt a fő feladatom, hogy valahogy leverekedjem magam a hegyről (nem volt egyszerű, már akkor sem, nemcsak a szintkülönbség miatt, hanem azért is, mert már akkor minden utca egyirányú volt errefelé – most még ehhez jön a parkolási övezet), de azért futólag megállapíthattam, hogy félig-meddig már vidéken járok (három percnyire a Moszkva tértől!), voltak nyaralónak kinéző apró házak, voltak összeeszkábált családi akármik és persze voltak a harmincas évekből származó elegáns, polgári épületek, afféle társasvillák, amilyeneket a Rózsadombon lát az ember. Az persze már ennél az első, futólagos látogatáskor is látszott, hogy az elmúlt évtizedek nem tettek igazán jót a környéknek. Leszakadt redőnyök, rozsdás kapuk és kidőlt kerítések jelezték, hogy az állami szektor házjavítási kapacitása bizony hagyott némi kívánnivalót maga után. Úgyhogy éppen ideje, hogy körülnézzünk megint: mit hoztak az új szelek a Bíró utcába? Kezdjük a végéről: a páros oldal tizenhatos háza mindjárt emléktáblával fogadja a látogatót. Arról ad hírt 2001 óta, hogy itt működött 1915 és 1949 között az Új Iskola, a magyar reformpedagógia előfutára. Nem teszek úgy, mintha tudnám, mi fán termett a mondott iskola, de úgy teszek, mint aki tudja, miért kellett megszűnnie valaminek 1949-ben, melyet nem fölülről irányítottak és határoztak el. Aztán elmélázom a kerítés mellett: az udvaron gyermekjátszótér maradványai látszanak – még az is lehet, hogy alapjai a mondott iskola kapcsán téttettek le. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy a ház nem hajaz iskolára ugyan, de a lakások – ez az utcáról is látszik – épp elég tágasak ahhoz, hogy, mondjuk, kettőthármat összenyitva oktatási intézmény legyen belőle. Ahogy látom, a múlt század második felében inkább összecsukták itt is a lakásokat, bár olyan mészárlást, amilyet a belvárosi bérlakásoknál csaptak, itt nem lehetett véghezvinni – már csak építészeti okokból sem. A ház egyébként ma is őrzi patináját, a zárt kapun felirat: „Mivel a papírpocsékolás erdőirtással jár, szórólapból, üzleti újságból az egész ház összesen egy példányt kér, fogad el.” Hiába, a régi iskola. Vagy már az új? A szomszéd ház elegáns villának mutatja magát: rejtőzködik, növényekkel és térfigyelőrendszerrel védekezik a külvilág ellen, belső szépségeiből nem is hagy sejtetni semmit, de azért egy-két antik módi szobor (oroszlán, kősasok) és fehérre festett kovácsoltvas kerti bútor érzékelteti, nem akárki birtokolja e házat. (A városi legenda szerint korábban a „száz leggazdagabb magyar” egyik dobogós helyezettje élt itt, s cserélte e villát másfél évtizede még tágasabbra a közelben.) Szemben, a páratlan oldalon (majdnem azt írtam, páratlan hegyoldalon, és tényleg, az a legérdekesebb az utcában, hogy meredek hegyoldalon fekszik: így aztán két szemben lévő ház – főleg, ha az egyik a telek alján, a másik a tetején található – messzebb eshet egymástól, mintha két távoli utcában volna) vadonatúj társasház büszkélkedik, hatalmas teremgarázzsal, tervezett parkkal és a jólét megannyi más jelével. Nemrég még a Vilati apró épülete szerénykedett itt, mára meg, lám, csodás palota áll a helyén. Ez a történet is megérne egy regényt. Mint ahogy a többi is, végig az utcán. Régi és új, szegény és gazdag, elavult és modern – néha egyetlen telken belül is. A Bíró utca lassan elérhetetlen magasságokba emelkedik. ● Visszajáró LXXXII. Jolsvai András – Az egyesek számára kényszernek tekintett „kötelező gyakorlat” valóban sokaknak hiányzott – mondja Lutter Imre elő adóművész, akit hivatalosan ügyvezető elnöknek neveznek, pedig csupán egy a sok önkéntes közül. – A változást a verskedvelők is megérezték. Megritkultak, majd szinte teljesen elmaradtak a művelődési házakból a „nagy versmondó generáció” irodalmi estjei. A magukban tehetséget érzőknek is csökkentek a kiugrás lehetőségei, legalábbis átmenetileg. Pedig a 90-es évek előtt minden ünnepre, évfordulóra a szavalóverseny volt a kézenfekvő megoldás. Aki szeretett szavalni, állandó résztvevője volt az iskolai és más versmondó versenyeknek. A tehetségkutató versenyeken ma már versmondással nem is kísérleteznek, az nem üzlet. Ezért gondolta azt Kiss László néhány barátjával, hogy létrehozza a Versmondó Egyesületet. Az elsődleges cél egy szakmai fórum megteremtése volt, hogy azok, akik a versmondást komolyan vették, tudják magukat képezni, legyen fórumuk a megmérettetésre. Az egyik lehetőség a Versmondó című szakmai folyóirat volt, amit azonnal elindítottunk – emlékezik a kezdetekre Lutter Imre. – Ez arra is jó volt, hogy kilépjünk az A vers örök Kirschner Péter Ki gondolná, hogy immáron 18 éve működik a Magyar Versmondók Egyesülete? A rendszerváltással kevesebb lett az iskolai ünnep, a szavalási alkalom a hivatásos művészeknek és amatőröknek egyaránt. Úgy látszik azonban, hogy a költészet, a versmondás sokak számára olyan, mint a mindennapi betevő. Mi mással magyarázható, hogy az egyesületnek ezernél is több fizető tagja van? CIVILIÁDA
