Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - Buza Péter: A Normafa legendái
Az epizódot Ágai Adolf mondja el Utazás Pestről Budapestre című munkájának abban a fejezetében, ahol a Svábhegy múltjának mozaikkockáit rakosgatja össze, főleg saját emlékezetére, hallomásaira hagyatkozva. Ez a Budapest-történeti alapmű 1908-ban jelent meg, az anekdota pedig az ezernyolcszázas évek közepének akkor közkedvelt, mára tökéletesen elfeledett, romantikus stílben alkotó szépírójáról, Remellay Gusz távról, és – szempontunkból főleg – a Nor mafáról mesél. Remellay 1819-ben született. 1849-ben tehát, amikor az eset történt, húszas évei legvége felé járó ügyvéd, akinek máris számtalan beszélye gyönyörködteti hölgyolvasóinak szépen gyarapodó táborát. A történelmi esztendőben ezredesi rangban, hadbíróként szolgált a Budát ostromló Görgey táborában (hat esztendőt töltött aztán Kufsteinben ezért a szerepvállalásáért). Hadbírók nyilván akkor sem járőröztek a hegyvidéken, mindenesetre Ágai úgy tudja: ő volt az, aki a Normafára felköttetett egy gyanúsnak talált, szegény zsidó mesterlegényt. Helyem, terem nincs itt, hogy végig ide idézzem azt a két és fél oldalnyi nyomtatott szöveget, amit Porzó az esetnek szentel, de jó szívvel ajánlom, lapozzák fel könyvének 160. oldalát, ott színes-szépen mindent megtalálnak. Most a lényegre szorítkozom: amikor átkutatta, Remellay külön zacskóba kötve lelte meg a jámbor férfiú tefilimjét, és a csomókkal összebogozott imaszíjról azt hitte, titkos üzenet talált. Valamiféle bőrbe épített jelrendszert, áruló szavakat. Haditervet! Fel is akasztatta nyomban a Normafa legalsó ágára. Az is épp elég magasan volt ahhoz, hogy a balfék intézkedés tragikusan bevégeztessék. Amiről aztán a tettek embere jelentést is írt, Ágai szerint a következő szöveggel: „A Norma-fa környékén egy erősen gyanus, magát házalónak mondó kémet fogtam el, akit utólagos jóváhagyás reményében (kurziválás sal emeli ki ezt az elképesztő utolsó három szót az őrjárat vezetője) felakasztattam.” Ágai nagyjából harminc esztendős volt, amikor Remellay meghalt. Ismerte személyesen is. S nincs sok jó mondata róla: „Soha embert ily elhanyagolt külsővel! Kabátja pöcsétes, nadrágja rojtos, haja fésületlen, szakálla kóczos, arcza-keze mosdatlan. Kegyeletem nem engedi, hogy teljes valójában fessem le, akinek gyermekkorom annyi szép óráját köszönhettem.” (Mert bizony a kor divatos szépíróját nem csak a hölgyek olvasták.) Pedig a zsidó liturgikus tárgyak körében teljességgel járatlan hadbíró elhanyagolt külseje dacára kis híján a legmagasabb A Normafa legendái Buza Péter Nincs több olyan faóriás a budai hegyekben, amelynek emléke majd száz évvel a halála után is élénken élne a város közönsége körében. Persze, hogy így van, annak részben magyarázata, hogy a hajdani dűlő s az azon átvezető út máig őrzi a nevét. De az élő erdőnek ez a híressége, a Jánoshegy nyergén sokáig magányosan álló bükk (Fagus Sylvatica) nemcsak ezért közbeszéd tárgya olykor ma is: legendák veszik körül, egyre sűrűbb fátylat szőve a tények és adatok elé. Hogy most ezek föltépésébe belefogtam, annak nem évforduló, annál inkább a véletlen az oka. Egy családi archívumból előkerült egy, közvetlenül a Normafa halála előtt készült amatőr felvétel. 25 BUDAPEST 2011 június A híres helyszín az 1910-es években forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény
