Budapest, 2011. (34. évfolyam)

6. szám június - Simplicissimus Budapestje

és ott is ér véget. Továbbra is van benne nyolc vendégszöveg (Budapest Bests címen), nagyon ismert örökségvédő, író, újságíró, három egyetemi-tudományos nagyágyú (az egyik biokémikus!), és van köztük egy kalandor idegenvezető is, aki beleszeret minden női kuncsaftjába... Már nincsenek benne a múzeumoknál „Az igazgató ajánlatai” szövegecskék, mert a személyek és a tárgyak (helye) túl gyakran változik.

Hogy mi hiányzik ahhoz, ami Simplicissimus álma, miszerint ez ne csak a Budapestről valaha írt legjobb útikönyv legyen, hanem a leghűségesebb portré, amelyet bármely nagyvárosról valaha látogatók számára írtak?

Ehhez javítani kellene a Pest-Buda arányon (most kb. 80-20). Kellene egy alapos fejezet a budai hegyek örömeiről. Kellene Óbuda, Újpest, Budafok rendes portréja. Kellene egy honlap, amely sok irányban további információkkal látja el az olvasókat. (A honlap megvan, de heti rendszerességgel törődni kellene vele.)

De mi a helyzet a Thomas Cook Útikönyv Díjjal?

Sajnos, Simplicissimusnak ez a vágya nem valósulhat meg. A legelső kiadás évében (1989-ben) a díj sajnálatos módon megszűnt.

(Park Kiadó, 2011, a térképeket rajzolta Felvidéki András, 410 o., ára 4500 Ft., a Budapest olvasóinak jelentős kedvezménnyel.)

A Nemzeti Színház tetején

Búcsúfogadást tartott a Goethe Intézet lelkes és hozzáértő igazgató asszonya, és sokak megdöbbenésére a Nemzeti Színház VI. emeleti színészbüféjét adta meg helyszínnek, mint kedvenc helyét... Könnyű lett volna kibúvót találni, de Simplicissimus mindig perverz örömöt talál azokban a ritka alkalmakban, amikor fel kellett keresnie a szörnyszülött épületet. A művészbejárón például még soha nem lépett be. Szokásához híven gyalog ment fel, és nem is bánta meg. A korlát sarkain a fagolyók mintha a Zeneakadémia csodás ónixgolyóbisainak paródiái lennének... Rendkívül kedves társaság gyűlt össze: a Goethe Intézet partnerei, segítői, a Nemzeti direktorán és e sorok íróján kívül csupa germanista vagy németül nagyon jól tudó egyén. A tér itt is csökött és borzalmas, a mennyezeti világítás sok-sok apró fény, nyilván azt szimbolizálja, hogy közvetlenül felettünk már a csillagos ég van. A ház ura a svédasztalos vacsora után kivezetett minket a főbejárat feletti erkélyre, ahová Siklós Mária tervezőnő eredetileg egy éttermet álmodott. Ezt azonban a minden évszakban kellemetlenül nagy szél nem teszi lehetővé. (Még a poharakat is ledönti.)

A kilátás innét tagadhatatlanul nagyszerű. A vendégek a nézelődés közben versengve gyalázták az épületet, mindenki hozzátette a maga kedvenc részletét. Innét fentről feltűnt, hogy a medence, amelyben régebben a Blaha Lujza téri régi Nemzeti kicsinyített romjait sekély víz nyalogatta, kiszáradt, és a gyászláng sem ég már a nap 24 órájában. Több mint 20 millióba került évente, most „nem jut rá pénz”. Simplicissimus felemlítette, hogy hogy a volt köztársasági elnök szerinte szellemesen hozta szóba a színházat, mondván, hogy az új alkotmány olyan, mint a Nemzeti Színház. Az építész szakma egyöntetűen ellene volt, mégis megépítették ilyenre. Attól még lehetnek benne jó előadások. Pardon, javította ki a direktor. Pontosan azt mondta: „lehetnNÉnek”. Érzékeny az ilyesmire.

Elfelé jövet jutott eszébe Simplicissimusnak, hogy azt hallotta rebesgetni, hogy Alföldi felvette a kapcsolatot Christóval, a bolgár származású francia csomagolóművésszel, hogy alakítaná át egy kicsit az épületet. Konkrét árajánlatot is kért. Vajon igaz ez, vagy csak városi legenda?

21