Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Ha az ember vagy kilenc évig lakik Pesten, kezd imitt-amott hallani egyet-mást a »sasokról«. (Ha csak nyolc évig lakik itt, akkor még nem.) Eleinte azt hiszi, hogy alkalmasint az állatkert sasairól van szó, de kilenc év alatt okvetlenül nyílik az embernek olyan unalmas pillanata, hogy megkérdezi: mik azok a sasok? Mire azután a következő magyarázatot kapja: – A sasok, kérem, egy kompánia, mely uralkodik a város ügyeiben. Ezek a város hatalmasai. Mind jó cimborák, húsz test egy lélek, mert vannak vagy húszan. (Jézus Mária! Húszfejű sas!) Egyébiránt a legderekabb öregurak, akik még törődnek egy kicsit a közügyekkel. Királyi Pál a fő közöttük. – Mi, az öreg Királyi Pál? Arról ugyan sohasem hittem volna, hogy a »sas« melléknevet viseli. »Lucus a non lucendo.« Honnan vették ezt a nevezetet? – Az »Arany sas« című vendégfogadó után. – Aha! Úgy már értem. De megvallom, én az állatkertre gondoltam. Ha megint új kilenc évig van itt az ember, tökéletesen elfelejti ezt a párbeszédet és a sasokat, mert Budapestnek megvan az a sajátságos tulajdonsága, hogy nem tud beolvasztani. Aki tíz éves kora óta lakik itt kilencven éves koráig, még az is átutazónak érzi magát. Ominózus jel ez, urak. Félek, hogy sohase lesz belőle világváros. MIKSZÁTH KÁLMÁN (1885) Egy könyv genezise Simplicissimus éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1986 tavaszán Bécsben járt nászúton: karmester barátja látta vendégül város környéki villájában. Rá kellett jönnie, hogy nem ismeri eléggé a várost. Ezért hát betért a Shakespeare & Co. könyvesboltba (Sterngasse 4.), és az ott kiszolgáló szigorú tulajdonos hölgyhöz a következő, később jelentőségteljesnek bizonyult szavakat intézte: – Tudna nekem adni egy olyan nem hagyományos útikönyvet Bécsről, amelyik nem arról szól, hogy melyik templom hol van, mikor égett le és mikor építették újjá, és melyik szent szobra melyik hajóban található? – Egy alternatív útikönyvet szeretne? – Ha az ilyet így hívják, akkor igen... Kettőt is elé raktak. Az egyik a bécsi színház világáról szólt, sok vicces anekdota meg alaprajz volt benne, a másikban sok fekete-fehér fotó, és sok célzás a bécsi munkásosztály sanyarú helyzetére, szerepelt benne egy sor külváros. Simplicissimus akkoriban igen szerény honoráriumért íróéletrajzokat írt (ha ugyan a kettő indokolja a többes számot). S mivel ekkor nem volt rendes otthona, ahová az új asszonnyal költözhetett volna, elhatározta, hogy valami olyan könyvet fog írni, amely lyel sok pénzt keres majd. Az útikönyv éppen ilyen műfaj, nem? Amikor Simplicissimus Bécsből hazafelé vezette megviselt állapotú Polski Fiat gépkocsiját, a „Kék Villámot”, már meg is érlelődött benne az elhatározás: útikönyvet ír Budapestről. Még az úton kiszámolta, hogy ha csak minden századik ide látogató turista megveszi a könyvet, akkor már gazdag ember lesz – lakást mindenesetre tud majd venni. (Akkor még nem volt tisztában azzal a ténnyel, hogy az ide utazók közé számítják a hálókocsi-kalauzokat és a kamionsofőröket is, akik ritkán vásárolnak útikönyvet...) Heteken belül nekiesett a feladatnak. Hamar rájött, hogy nem vonzza az alternativitás, annál inkább a „teljesség igénye”. Inkább bennfentes kalauzt akart írni, (angol bűvszó: „insider guide”) méghozzá szendvics módszerrel: minden fontos turistadolgot is beleír a könyvbe (ez a kenyér), de aztán tesz bele olyasmit, amit már csak a helyiek tudnak, ami csak az „utazókat” érdekli (saláta, szalámi) és olyasmit is, amit csakis ő tud (vö. fűszer). Mivel Simplicissimus fiatal korában Mark Twain filológusnak készült, tudta, milyen jelentősége van az élőbeszédnek a tudálékos papíros-ízzel szemben, kiszemelt magának egy külföldi ismerőst, akihez folyamatosan beszélt. (Egy vele egyidős holland fiatalasszonyt, aki egy esküvőre érkezett néhány évvel azelőtt, és 1981-ben valóban körülvezette a városban.) De mi legyen az illusztrációkkal? Simplicissimus mint nagy fotórajongó jól tudta, hogy a fotó hazudik – mindenről lehet szép színes képet csinálni. Ezért csak térképeket szánt a könyvbe. Már az elején kitalálta, hogy öt kör alakú séta lesz az alap (mindegyik a Gerbeaud-ból indul, és oda is tér vissza.) Amikor Simplicissimus 1986-ban belevágott az írásba, azt is megvallotta legjobb barátjának, Complicatusnak, hogy nem pusztán jó könyvet akar írni, amellyel sok pénzt kereshet, hanem előbb-utóbb mindenképpen el akarja nyerni a Thomas Cook Útikönyv Díjat. Mire a könyv első alkalommal, 1989-ben megjelent, a szerzőnek már volt rendes lakása. A szerzőnek meg kellett tapasztalnia, hogy a Gondviselés soha nem engedi, hogy az ember olyan munkával, amit élvez, sok pénzt keressen. Prodit Delineator, azaz színre lép a rajzoló társszerző Egy nap hirtelen ötlettől vezérelve Simplicissimus felkereste grafikus barátját, hogy rajzoljon neki térképeket a tervezett műbe. Delineator először gőgösen elutasította a dolgot: ilyesmit ő nem rajzol. De aztán hívta telefonon, hogy mégis, ha ő szabhatja meg, hogy milyen technikával. Akkor együtt elmentek egy szakkönyvtárba, végignézték a földkerekség összes fellelhető útikönyvét, és felfedezték a Michelin két szín árnyalataival operáló, különleges, háromdimenziós térképeit, amely módszert a kiadó akkor már vagy húsz éve nem használt. Ez az eszelősen munkaigényes módszer tetszett meg Delineatornak, ennek a művelt, régi polgári családból származó iparművészeti főiskolai tanárnak. Három fekete és három piros árnyalatból állt össze az összesen 41 térkép, azaz 246 külön pauszpapírra rajzolt meg mindent... manapság persze már számítógépen műveli ugyanezt. De a fáknak ugyanúgy mind árnyéka van. Ezek a térképek (és a többi „firkás” rajz any nyira lényegi részét képezi a könyvnek, hogy Delineator kezdettől társszerzőnek számít: bármennyit is keresnek a munkával (újabban jóval kevesebbet), azon megosztoznak. Mi változott – ezúttal? A számtalan apró változáson kívül az, hogy most először fényképek is vannak benne. Na továbbra sem színesek, hanem többnyire archív képek, minden fejezet előtt. Horthy díszvacsorát ad, Bethlen István kilép autójából a Parlament kapujában, marhákat hajtanak a régi Nemzeti Színház mellett (1947), Mándy Iván sétál, vörös csillag a tömött 6-os villamoson, stb. Továbbra is öt kör alakú séta képezi az alapot: mindegyik a Gerbeaud-ban kezdődik 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
