Budapest, 2011. (34. évfolyam)
1. szám január - Horváth Júlia Borbála: Apúcit nagyon szeretik
gok; és marad a hét közben lopott fél-fél óra: szükség esetén kirohanni a helyszínre és utcán át, mechanikus úton közölni a közlendőket. Manapság azonban nehézkessé vált ez is, megszorítások sújtják az amúgy is nehéz sorsúakat: tilos ordibálni a börtön előtt – a környéken lakók megunták reggeltől estig hallgatni a más életét –, meg hát kinek is van arra torka éveken át? Nem lehet születésnapi bulit, eseményre emlékező ünnepséget tartani a járdán – pedig, ha a régiek mesélni tudnának: olykor még elemes magnót is hoztak, hogy igazán megadják a módját; estére egymás után érkeztek a nagy gépek, a kifent csajok és a régi cimbik. Újabban rendőrautó áll a sarkon, és legföljebb annyit néznek el, hogy a rokonok két kezükben tartva felmutatják a kicsi Rolit, amikor már akkorácska, hogy levegőre vihető. Ha sokat izgágáskodik a látogató, igazoltatják, a látogatott pedig tehetetlenül nézi a rácsos ablak mögül, és ötször leizzad közben, mert a saját elfogása jut eszébe. Erre meg aztán igazán senkinek sincs szüksége. Nincs hova hátrálni, marad a régi klasszikus: az írás. Pár alkalom után kialakul a technika: fehér kendő/szatyor összegyűrmölve rajzolja levegőbe a betűket, semmi extra, csak éppen fordítva kell gondolkodni, vagyis elsajátítani a tükörírás tudományát. Bátor kunkor az S , majd ugyanez szögletesben a Z , lágyul az R , katonás a T, az L , majd a kattogó K lezárja a témát, közöttük pe dig rengeteg E, a mindenkori apucik pedig aggódnak odabent, hogy komolyan, és kizárólag nekik szól-e, mégpedig hosz szú távra. Nincsenek bonyolult, légből kapott mondatok, csak súlyos tények: még kétszázharmincöt nap az annyi – utána pedig rengeteg kérdőjel, hogy vajon normális dolog-e a börtönházasság, mert több éves kitartás után már csak az számítana fejlődésnek a kapcsolatban. Bár azt mondják, az efféle szerelmek kritikus időszaka a második és harmadik év közé esik. Addigra kifogy a szusz a bentiekből, kopik a türelem a kintieknél, s mindkét oldalon ürül a pénztárca; akik eddig kibírják, azok rendszerint a rácsos oltár előtt találják magukat, vendégek korlátozott számban hívhatók. De a nagy napig, amíg kimondtatik az igen, még sokszor esik, és még többször fúj odakint a csúnya világban, ami egyre gonoszabbnak tűnik, most már kívülről nézve is. És különféle stációk szegélyezik e rögös utat: az átlényegülés, miszerint minden igazságtalan, és mindenki börtönőr, és senki, de senki nem ért meg semmit, és az emberi jogokat tiporják sárba, a túl szigorú, és roppant igazságtalan törvények pedig elmennek oda, ahova akarnak – főleg a kitalálóik –, és különben is: ha egyszer kijutok, mindenkit beperelek, de be ám! Mert senki nem tehet arról, ha rosszkor tartózkodik rossz helyen, és azt is bebüntetik, ha valaki csak bámészkodik, miközben a többiek balhéznak, és sokszor az elkövetők rálőcsölik a zűrt az ártatlanra. De olyan is előfordul, hogy valakivel bevállaltatják a bulit, aki csücsülhet a semmiért egészen, mialatt az igazi tettes éli világát odakint, s eszébe sem jut rendezni a számlát. Bent persze már késő okoskodni, fontos a tartás a sorstársak előtt, az idő nagy része amúgy is bosszankodással telik. Például a főnökség rendszeresen ül a telefonpénzen, nem igaz, hogy az a kis lóvé ennyire lassan verekszi át magát a bürokrácián, és pontosan tudható, mi történik ilyenkor: nem kevés kamatot vágnak zsebre belőle, abból gazdagodnak ezek, mindig a szegény emberből, aki soha nem bírja elmondani a maga baját, mert folyton leugatják. A fogvatartottnak soha sincs igaza, még akkor sem, ha igaza van. És ez mindenütt így van: kint is, bent is. Például egy munkahelyen, a főnök talán enged apellátát? Még az sem mindegy, hogyan bólogat a beosztott, mert aki odaadóbban ingatja a fejét, azt szívesebben tartóztatják. Innen már csak egy kétségbeesett iramodás a gondolat, hogy tulajdonképpen mindenki rabságban él e világon, még a tévében mutogatott szabadság sem egyéb, csak azt való világnak hívják. A lényeg most, hogy senkinek sem nem szabad balhét csinálni, mert akkor könnyen fordul a kocka, és szigorodik a penzum: mindegy is, ki van kint és ki van bent, a feladat ugyanaz: múlatni az időt, hajtani az órákat, számolni a hónapokat. Az ünnepek alatt azért mindig gyöngül egyet a szív itt is, görbül száj ott is, elnézőbbek a parancsnokok, és egy extramákos pluszban bekerülhet a pakkba, de nézzük a jó oldalát a rossznak: az ajándékozás kedvezőbben megúszható; ha kint leszel, akkor kint leszünk; az lesz az igazi ajándék, még ha nem is Karácsonyra esik, meglátod. A Szilveszter a legrosszabb, amikor nagy a nyomulás odakint, és az Újév a legjobb, mert egyet ugrott a naptár, és soha többé nem lesz tavaly, s eggyel közelebb kerültünk az idénhez. Persze a januári búskomorság se semmi, amikor már rezzenéstelenül tűri az ember a motozást, hogy még a gatyájába is benéznek, ha olyan a kedvük, és nem tudják, hogy a börtönnek semmi, de semmi nevelő hatása nincsen, mert a konformizmus tompítja az érzékeket; bár a túlélés képességének elsajátítása sem egészen azonos a bűntelenséggel. Úgyhogy marad az elhullott morzsák ösz szeszedegetése: szabadidőben csüngeni az ablakban, hátha gondolt egyet a kedves, és mégis kiszaladt lengetni egy kicsit Apúcinak. ● 16 BUDAPEST 2011 január