Budapest, 2011. (34. évfolyam)

1. szám január - Horváth Júlia Borbála: Apúcit nagyon szeretik

gok; és marad a hét közben lopott fél-fél óra: szükség esetén kirohanni a helyszín­re és utcán át, mechanikus úton közölni a közlendőket. Manapság azonban nehézkessé vált ez is, megszorítások sújtják az amúgy is ne­héz sorsúakat: tilos ordibálni a börtön előtt – a környéken lakók megunták reggeltől estig hallgatni a más életét –, meg hát ki­nek is van arra torka éveken át? Nem lehet születésnapi bulit, eseményre emlékező ünnepséget tartani a járdán – pedig, ha a régiek mesélni tudnának: olykor még ele­mes magnót is hoztak, hogy igazán meg­adják a módját; estére egymás után érkez­tek a nagy gépek, a kifent csajok és a régi cimbik. Újabban rendőrautó áll a sarkon, és legföljebb annyit néznek el, hogy a ro­konok két kezükben tartva felmutatják a kicsi Rolit, amikor már akkorácska, hogy levegőre vihető. Ha sokat izgágáskodik a látogató, igazoltatják, a látogatott pedig tehetetlenül nézi a rácsos ablak mögül, és ötször leizzad közben, mert a saját el­fogása jut eszébe. Erre meg aztán igazán senkinek sincs szüksége. Nincs hova hát­rálni, marad a régi klasszikus: az írás. Pár alkalom után kialakul a technika: fehér kendő/szatyor összegyűrmölve rajzol­ja levegőbe a betűket, semmi extra, csak éppen fordítva kell gondolkodni, vagyis elsajátítani a tükörírás tudományát. Bátor kunkor az S , majd ugyanez szögletesben a Z , lágyul az R , katonás a T, az L , majd a kattogó K lezárja a témát, közöttük pe ­dig rengeteg E, a mindenkori apucik pe­dig aggódnak odabent, hogy komolyan, és kizárólag nekik szól-e, mégpedig hosz ­szú távra. Nincsenek bonyolult, légből ka­pott mondatok, csak súlyos tények: még kétszázharmincöt nap az annyi – utána pedig rengeteg kérdőjel, hogy vajon nor­mális dolog-e a börtönházasság, mert több éves kitartás után már csak az számítana fejlődésnek a kapcsolatban. Bár azt mondják, az efféle szerelmek kri­tikus időszaka a második és harmadik év közé esik. Addigra kifogy a szusz a benti­ekből, kopik a türelem a kintieknél, s mind­két oldalon ürül a pénztárca; akik eddig ki­bírják, azok rendszerint a rácsos oltár előtt találják magukat, vendégek korlátozott számban hívhatók. De a nagy napig, amíg kimondtatik az igen, még sokszor esik, és még többször fúj odakint a csúnya világ­ban, ami egyre gonoszabbnak tűnik, most már kívülről nézve is. És különféle stációk szegélyezik e rögös utat: az átlényegülés, miszerint minden igazságtalan, és min­denki börtönőr, és senki, de senki nem ért meg semmit, és az emberi jogokat tiporják sárba, a túl szigorú, és roppant igazságta­lan törvények pedig elmennek oda, ahova akarnak – főleg a kitalálóik –, és különben is: ha egyszer kijutok, mindenkit bepere­lek, de be ám! Mert senki nem tehet arról, ha rosszkor tartózkodik rossz helyen, és azt is bebüntetik, ha valaki csak bámész­kodik, miközben a többiek balhéznak, és sokszor az elkövetők rálőcsölik a zűrt az ártatlanra. De olyan is előfordul, hogy vala­kivel bevállaltatják a bulit, aki csücsülhet a semmiért egészen, mialatt az igazi tettes éli világát odakint, s eszébe sem jut rendezni a számlát. Bent persze már késő okoskod­ni, fontos a tartás a sorstársak előtt, az idő nagy része amúgy is bosszankodással telik. Például a főnökség rendszeresen ül a te­lefonpénzen, nem igaz, hogy az a kis lóvé ennyire lassan verekszi át magát a bürok­rácián, és pontosan tudható, mi történik ilyenkor: nem kevés kamatot vágnak zseb­re belőle, abból gazdagodnak ezek, mindig a szegény emberből, aki soha nem bírja elmondani a maga baját, mert folyton le­ugatják. A fogvatartottnak soha sincs igaza, még akkor sem, ha igaza van. És ez min­denütt így van: kint is, bent is. Például egy munkahelyen, a főnök talán enged apellá­tát? Még az sem mindegy, hogyan bólogat a beosztott, mert aki odaadóbban ingatja a fejét, azt szívesebben tartóztatják. Innen már csak egy kétségbeesett iramodás a gondolat, hogy tulajdonképpen minden­ki rabságban él e világon, még a tévében mutogatott szabadság sem egyéb, csak azt való világnak hívják. A lényeg most, hogy senkinek sem nem szabad balhét csinál­ni, mert akkor könnyen fordul a kocka, és szigorodik a penzum: mindegy is, ki van kint és ki van bent, a feladat ugyanaz: mú­latni az időt, hajtani az órákat, számolni a hónapokat. Az ünnepek alatt azért mindig gyöngül egyet a szív itt is, görbül száj ott is, elné­zőbbek a parancsnokok, és egy extramákos pluszban bekerülhet a pakkba, de nézzük a jó oldalát a rossznak: az ajándékozás ked­vezőbben megúszható; ha kint leszel, ak­kor kint leszünk; az lesz az igazi ajándék, még ha nem is Karácsonyra esik, meglátod. A Szilveszter a legrosszabb, amikor nagy a nyomulás odakint, és az Újév a legjobb, mert egyet ugrott a naptár, és soha többé nem lesz tavaly, s eggyel közelebb kerül­tünk az idénhez. Persze a januári búsko­morság se semmi, amikor már rezzenés­telenül tűri az ember a motozást, hogy még a gatyájába is benéznek, ha olyan a kedvük, és nem tudják, hogy a börtönnek semmi, de semmi nevelő hatása nincsen, mert a konformizmus tompítja az érzéke­ket; bár a túlélés képességének elsajátítá­sa sem egészen azonos a bűntelenséggel. Úgyhogy marad az elhullott morzsák ösz ­szeszedegetése: szabadidőben csüngeni az ablakban, hátha gondolt egyet a ked­ves, és mégis kiszaladt lengetni egy kicsit Apúcinak. ● 16 BUDAPEST 2011 január

Next

/
Thumbnails
Contents