Budapest, 2011. (34. évfolyam)
1. szám január - Horváth Júlia Borbála: Apúcit nagyon szeretik
Régi szép idők? Kinek ez, kinek, az... Régente egyszerűen kijött az ember, helyesebben az emberlánya – mert inkább az emberfia izgágáskodik addig-addig, amíg hűvösre nem vágják –, búcsúzóul beleüvöltötte az éterbe, hogy naaagyon , azután szí vet formált a karjaiból, és hazament. Kicsit még vergődött otthon, majd nehéz sóhajjal a fejére húzta a takarót: újabb nap letelt az ő büntetéséből is. Hét közben vagy kijött, vagy otthon sírta papírra a véget nem érő mondatot, miközben készült a nagy napra, a beszélőre, amikor inkább csak hallgatnak a felek, mert annyira félnek, hogy mindjárt letelik az idő, hogy nem is kezdenek jóformán semmibe sem. És persze letelik az is, havonta egy óra, egyetlen óra, amennyit élete normális folyamán oly könnyen pazarol kint is, bent is, ember és fia. Ha valami kimaradt, lehet várni a következő alkalomra. Amikor ugyanúgy reszket a térd, mint a legelső randin, előtte hatalmas a készülődés: új ruha (nem túl kihívó: mert akkor azt hiheti a kedves, hogy a külvilágnak szól), smink (éterszerű: neonvilágításhoz), jókedv (módjával: ne a túláradás, de ne is a beszomorodás jellemezze a találkozót), és: bizalom, bizalom, bizalom. A fájdalom mindig jelen van, éjjel és nappal, ezért a találkozás legyen ragyogó, amikor eltűnik minden más, sűrű a levegő, és felértékelődik a lopott simogatás, egymás szemében megjelenik a világ, mindenkinek az, amit intézett magának. Előtte azonban a rideg valóság: azonosítás a belépési ceremóniánál, fürkész pillantások, a biztonság kedvéért még egyszer végigvizsgálják a cuccost, nehogy szökési felszerelést vagy erőszakeszközt akarjon bárki bejuttatni, mert az végzetes lehet. Az őrök javasolják, hogy a látogatók hagyják táskáikat és értékes sallangjaikat az autóban, s csak egy szál személyivel sétáljanak be beszélőre – könnyű azt mondani: és ha feltörik a verdát, vagy úgy ahogy van, ellopják valamelyik mellékutcából? Legegyszerűbb pénzt vinni, és a dicsérettel járó két egész órás jutalombeszélő alatt a büfé is nyitva tart, s amúgy urasan el lehet verni legalább kétezret: két pulyka-rántottas zsömle, néhány csomag dohány, négy kis csoki, és egy üveg kóla; érdekes, mindnek tök ugyanolyan az íze, mint a kintinek – hülyeség. De csak óvatosan a költekezéssel, nehogy úgy érezze a drága, hogy akkor ő most ki van tartva, ezért ha előáll valami szerény ajándékkal, illik elfogadni tőle (plüssmackó, faragott ládika – ki mit tud). És persze a sok sokk miatt megint elfelejtődnek lényeges dol-Apúcit nagyon szeretik szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Vajon vasárnap óta miért nem hívott? Persze, persze, már a dolgozóin van, ahol több a feladat, de attól még telefonálhatna! Talán büntetést kapott, mert a tisztasági csomagban volt egy óra? Jaj, ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége! Büntetés, fogda, elvonás... Úristen! Telefonálni akkor is szabad, a kapcsolattartáshoz joga van mindegyiküknek! Pedig hivatalosan is kapott pénzt a múlt héten, annak igazán nincs szaga. Lehet, hogy azzal együtt lefogyott a kerete? Hamarabb kellett volna gondolkodni, és akkor nem lennének a szörnyű kételyek, az őrlődés; mindenesetre legegyszerűbb most kirohanni a Maglódi sarokra, és csak rajzolni-rajzolni bele a levegőbe, hogy: türelem, türelem – szabadulásig valahogy kibírjuk. 15 BUDAPEST 2011 január
