Budapest, 2010. (33. évfolyam)
2. szám február - Török András: Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Az új vendég kezébe vette az asztalkendőt, leporozta maga előtt, sőt jobbra és balra is az asztalterítőt. Aztán figyelmesen kibontotta a szalvétát, mintha valamely varázslatot művelne; az asztalkendőt aztán a nyakába kötötte, jól elrendezvén azt elöl a mellén, hogy ráncot ne vessen, valamint hátul a gallérjánál, hogy az asztalkendő két csücske hasonlatos lett valamely pár malackörömhöz. Ez után a művelet után új helyre tette az asztalon a sótartót, a paprikatartót, fogpiszkálótartót, mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik résztvenni a közelgő ceremóniában. Látszott, hogy nem először végzi ezt a fontos műveletet, minden kis bálványnak megvolt a maga helye, amelyre engedelmesen elvonult. Most balkezével közelebb vonta a vizespoharat, amíg jobbjával az evőkést emelte fel és a kés fokával néhányszor koccantott a pohár oldalán... KRÚDY GYULA: ISTEN VELETEK, TI BOLDOG VENDELINEK! Kis emléktáblatan Sokat beszélnek manapság arról, hogy a reklámok egyre hatástalanabbak, mert „nagy a zaj”, sok van belőlük, nem hiszünk nekik, csak zavarnak minket. Szerencsére nem maradnak velünk örökre, igaz, jönnek helyettük újak. Ám a köztéri szobrok és emléktáblák kis túlzással örökre szólnak. Igaz, a nagy történelmi felfordulások néhányszor átrendezték a fővárosi állományt, de mai demokráciánk minden probléma ellenére tartósnak ígérkezik. A szobrokról ezúttal ne is beszéljünk, de az emléktáblák burjánzása szembeszökő. Különösen a képzőművészeti alkotást nem tartalmazóké, mert azok nem fővárosi, hanem kerületi hatáskörbe tartoznak. A jó emléktábla tárgyszerű, kevés szóval, esetleg némi poézissal éri el megállító és megindító hatását. Tárgya valóban a közre tartozik. A Katona József utca 21. szám alatti házra tavaly decemberben elhelyezett tábla éppen ilyen. „E házból hurcolták el és végezték ki sortársaival együtt 1944. december 30-án Richter Gedeon gyógyszerészt, a magyar gyógyszeripar megteremtőjét, a Richter Gedeon Nyrt. megalapítóját.” A bronz portré közel hozza a mai emlékezőhöz a meggyilkolt gyógyszerészt, feltalálót, üzletembert. A Kis-Svábhegyre vezető elegáns Csaba utca egyik házán lettem figyelmes a következő táblára: „E házban élt Egri Csaba (1945−1977) író és műfordító.” Utána egy suta versidézet, aláíratlanul, nyilván az írótól. Évek múlva, egy antikváriumban megtaláltam egyetlen megjelent novelláskötetét — szomorú, túlsúlyos, nagyot akaró fiatalember néz le a fülszövegről. Jól tudjuk, korántsem lehetetlen dolog harminckét éves korban írónak úgy meghalni, hogy lába nyomát is őrizni illik. De vajon e táblának mi a titka? Hogy sikerülhetett örök életűvé tenni azt a hírnevet, amely alkalmasint nem is létezett? Az egyik leginkább eszköztelen, mégis megindító tábla a Pénzügyminisztérium Doroty tya utcai oldalánál olvasható: „Itt állt valaha az a ház, ahol 1838. augusztus 25-én először lépett fel Joachim József, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze és pedagógusa”. Se a ház, se Joachim hegedűjátéka nincsen már sehol — csak az emlék. Joachim hegedűjátéka ma már „lesüllyedt kultúrjószág”, mint a kapca, a logarléc vagy a golflabdás írógép. Örököljük a róla szóló tudást, mely egyre halványabban pislákol, a róla szóló tudás átörökítése egyre inkább a specialisták – meg az emléktáblák – dolga. Az a tény azért talán kifért volna még, hogy Joachim az idő tájt mindössze hét éves volt... A forma is hagy olykor maga után kívánnivalót. A minap az Aradi utcán gyalogolva egy „gazdaságtalan” változatra lettem figyelmes. Több bajban is szenved. Nincs megnevezve, ki állította (ez mindig gyanús!), jóval nagyobb, mint kellene, hiszen legalább egyharmada üres. De a legnagyobb baj itt az, hogy felmerül, vajon tényleg közfeladat-e Pártos Ödön emlékének őrzése. Kis nyomozással egy hallatlanul érdekes életútra bukkanhat az ember. A nagyhírű, világszerte koncertező fiatal művész a két háború között többször is külföldön (például Bakuban) tanított, majd Bronislav Huberman hívására Palesztinában telepedett le, a Tel Aviv-i zeneakadémia egyik alapítója, majd igazgatója lett. Zeneszerzőként is jegyzik. Vajon mindez miért hiányzik? E nélkül kontraproduktív a művész centenáriumán, 2007-ben leleplezett emlékjel. És ezen aligha lehet olyan „egyszerűen” segíteni, mint a nagyszerű és sokoldalú filozófus, Bence György ormótlan márványán ejtett méltatlan hibán (a Phoenix-ház Katona József utcai falán): egy év után sikerült végre egy ékezetet vésni a „filozófus” szóra... Van hogy valamely kezdeményezők úgy kerülik meg a hatósági vesszőfutást, hogy a mementót eleve az épületen belül helyezik el. Mint Eörsi István és „bűntársai”, akik a Liszt Ferenc téri Vian kávéházban, az egykori Patyolatban, sajnálatos módon a nehezen megközelíthető konyhai kiadópult fölé helyezték el minden idők egyik legnagyszerűbb budapesti emléktábláját arról, hogy „Allen Ginsberg 1993. március 19-én ide hozta a gatyáját mosatni.” Alatta pedig Ginsberg ezen aktus ihlette versikéje, fakszimilében. Ahogy Hrabal mondta 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
