Budapest, 2010. (33. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: A margile (ejtsd: ahogy tudod)
szippantó kihúzza a maga szipkáját, a szárat szépen lerakja keresztbe az asztalra, átveszi, aki éppen nem beszél; ekképpen mindenki egyenlő mértékben kiveszi a társalgásból a maga csutorát. Vagyis részét. (Jó, jó, negyed óra múltán kicsit tömény még a passzív füst is...) Viszont kifejezetten sértő, ha valamely jött-ment cigarettázó a pipatesten izzó széndarabról óhajtja meggyújtani a nyamvadt, indiánoktól átvett nicotiana tabacumját, vagyis cigijét, ugyanis azzal megzavarhatja a faszén izzását, azon keresztül a margileszertartás ritmusát. Vagyis rigmusát, mert könnyen előfordulhat, hogy ily módon valamelyik asztalnál szópárbaj formájában autentikus ellenfélre lel. Persze az ritkán fordul elő, gyakoribb a kötetlen beszélgetés, például beszámoló a legutóbbi céges buliról, amikor a főnök letarhálta beosztottjait néhány slukkra a margiléból (de milyen közösségépítő hatása is volt a jelenetnek); meg a múltkori tripről, ami kereken négy órán át tartott (öt tömés), és úgy beszédült tőle a társaság, hogy nem kellett mellé egyéb anyagokat (például alkohol) alkalmazni. Valamint érintőlegesen szóba kerül a szombati akciós csajozás és annak diverze: kaland a skótpénztárcájú hapikkal, továbbá a nammor és a razan füstcső közötti különbségről (a favégű szétrohadós, a műanyag tartósabb, viszont roppant romantikátlan), és következik a fő kérdés: lehet-e faszenet mikrosütőben izzítani. Ekképpen látszanak szórakozni az európai-budapesti köznépek, s hogy akik őket kifigyelni jöttek is kapjanak a nyakukba egy jó kis adag etikettet, leüléshez készülvén, egyetlen szabad asztal kínálkozik: egy szintén fotóriporter szomszédságában. Előtte szakasztott olyan kaliberű, pixelű, objektívben gazdag fényképezőgép áll beélesítve, mint amilyet ők készülnek észrevétlen előkotorni – az emeletes vaku álcázása mindegyiküknél azonos problémákat vet fel –, és rezzenéstelen arccal, szinte elhatárolódjanak gépüktől. Persze a vége mindig az, hogy a nyájas vezetőség enged a szelíd exhibíciónak, mire a felek megesküsznek, hogy a neveket, arcokat nem, az árnyakat, cégnevet igen, de azt is csak bemutatás után. Ez így helyes is, ahogyan a helyzet is az. A két fotós lopva pillantást vált, ne képzelje senki, hogy ugyanazt fogják levenni, és egyforma lesz a másforma, ugyanakkor lemaradni sem akarnak az eseményekről, de a mikrorezzenésekbe berobban Seherezádé, a nő, aki szokás szerint elsöpör minden mást, ami nem ő. „Ki ez a hercegnő, aki a palotában áll csípőre tett kézzel?” – kérdezi a jordán köz mondás. Szerintük a margile ugyanis úgy néz ki, mint egy elegáns dáma. A pipa lefelé gömbölyödő teste, az átkaroló csövek, tetején a dohánytartó tálca mint korona tündököl a csúcson, a palota pedig nem egyéb, mint hozzágondolás, tulajdonképpen maga a helyszín, mert náluk is ágyban párnák között pipáznak a nagyurak és a jóval kisebbek. És valóban, szépséges Seherezádé a fenti paramétereknek megfelelően és azok biztos tudatában végzi munkáját, gyakorlottan végiglejt az asztalok között, hagyja, hogy alaposan végignézzenek rajta, a tüzes zene lüktetésére sorban izzik a pipadohány, főleg a férfilakta csutorák nyomán. „Meztélláb azon a hideg kövön...” – így az együtt érző női pipák, kik maguk is kissé borzonganak, mert a faszénnel izzított margiléból hideg, bár vízben szűrt füstöt tüdőzhetnek, ellentétben a cigarettával, melyből hat-nyolcszáz fokon keletkezett, kellemesen meleg, viszont gégerákot, impotenciát, érszűkületet, szívbajt, agy- és sima halált okozó dohányfüst nyerhető. A műsorszám felforrósítja a levegőt, de a vízipipa-ellenes szakértők még ilyenkor sem veszítik el a fejüket, és precíz számokkal érvelnek pro és kontra. Seherezádé és spontán kialakult rajongótábora azonban rá se pipál az adatokra, inkább érzékeikre bízzák magukat. Vakuk villannak, objektívek kattannak, a műsor lassan végéhez közeledik, a közönség csettintgetéssel, tapssal jutalmaz, az újak nem tudják, hogy félóránként másik ruhában, új zenére nagyjából ugyanez következik. A vendégek különleges ízű dohányból tömnek újat, a fotósok megtörlik lencséiket, hörpintenek egyet sörükből/vizükből, szusszanásnyi pauza következik, a hangulat elérte azt a fokot, hogy néhányan már az igen ritka medvecukor ízű dohányra gondolnak. Az ismerősök közelebb húzódnak egymáshoz, a nem ismerősök pedig elérkezettnek látják az időt a szóba elegyedéshez. Az ismerkedés szinte kötelező, legegyszerűbb, egyben stílusos módja továbbadni a pipaszárat a megismerendőnek. Így tesznek a fotósok is; megérdemli igazán, aki eddig nem szívott, legalább nagyobb lesz tőle az átélés, és jobban tájékoztatva lesz a nagyérdemű boulevard-t és/vagy komolyat olvasó népesség. A szomszéd asztalnál ülő kolléga azonban karját széttárva szabadkozik: – English, please. I’m Germain... – semmi gond, folytassuk angolul a budapesti arab kávézóban a némettel, aki nem kér pipát, mert öt éve leszokott a dohányzásról, egyébként lufthansás, a mai estén pedig hobbista fotográfus. Seherezádé ezalatt a nemdohányzó szakasznak is juttat valamicskét, idebent néhány asztal bomlani látszik, a törzsvendégek kisebb csoportja búcsúzkodik, s ígéri, holnap ugyanitt, ugyanígy, a német megfontoltan elrakogatja az aktuális objektívsapkát megfelelő dobozába, néhány mondatot szól arról, milyen nagyszerű utazgatni a világban, emberekkel ismerkedni, majd a végén nyájasan búcsúzik: auf Wiedersehen, a következő téma helyszínén. Phűűű... ● 19 BUDAPEST 2010 február
