Budapest, 2010. (33. évfolyam)

2. szám február - Horváth Júlia Borbála: A margile (ejtsd: ahogy tudod)

szippantó kihúzza a maga szipkáját, a szárat szépen lerakja keresztbe az asztalra, átveszi, aki éppen nem beszél; ekképpen mindenki egyenlő mértékben kiveszi a társalgásból a maga csutorát. Vagyis részét. (Jó, jó, negyed óra múltán kicsit tömény még a passzív füst is...) Viszont kifejezetten sértő, ha valamely jött-ment cigarettázó a pipatesten izzó szén­darabról óhajtja meggyújtani a nyamvadt, indiánoktól átvett nicotiana tabacumját, vagyis cigijét, ugyanis azzal megzavarhatja a faszén izzását, azon keresztül a margile­szertartás ritmusát. Vagyis rigmusát, mert könnyen előfordulhat, hogy ily módon va­lamelyik asztalnál szópárbaj formájában autentikus ellenfélre lel. Persze az ritkán fordul elő, gyakoribb a kötetlen beszélgetés, például beszámoló a legutóbbi céges buliról, amikor a főnök le­tarhálta beosztottjait néhány slukkra a mar­giléból (de milyen közösségépítő hatása is volt a jelenetnek); meg a múltkori tripről, ami kereken négy órán át tartott (öt tömés), és úgy beszédült tőle a társaság, hogy nem kellett mellé egyéb anyagokat (például alko­hol) alkalmazni. Valamint érintőlegesen szó­ba kerül a szombati akciós csajozás és annak diverze: kaland a skótpénztárcájú hapikkal, továbbá a nammor és a razan füstcső közötti különbségről (a favégű szétrohadós, a mű­anyag tartósabb, viszont roppant romanti­kátlan), és következik a fő kérdés: lehet-e faszenet mikrosütőben izzítani. Ekképpen látszanak szórakozni az euró­pai-budapesti köznépek, s hogy akik őket kifigyelni jöttek is kapjanak a nyakukba egy jó kis adag etikettet, leüléshez készül­vén, egyetlen szabad asztal kínálkozik: egy szintén fotóriporter szomszédságában. Előt­te szakasztott olyan kaliberű, pixelű, objek­tívben gazdag fényképezőgép áll beélesítve, mint amilyet ők készülnek észrevétlen elő­kotorni – az emeletes vaku álcázása mind­egyiküknél azonos problémákat vet fel –, és rezzenéstelen arccal, szinte elhatárolódjanak gépüktől. Persze a vége mindig az, hogy a nyájas vezetőség enged a szelíd exhibíció­nak, mire a felek megesküsznek, hogy a ne­veket, arcokat nem, az árnyakat, cégnevet igen, de azt is csak bemutatás után. Ez így helyes is, ahogyan a helyzet is az. A két fo­tós lopva pillantást vált, ne képzelje senki, hogy ugyanazt fogják levenni, és egyforma lesz a másforma, ugyanakkor lemaradni sem akarnak az eseményekről, de a mikrorezze­nésekbe berobban Seherezádé, a nő, aki szo­kás szerint elsöpör minden mást, ami nem ő. „Ki ez a hercegnő, aki a palotában áll csí­pőre tett kézzel?” – kérdezi a jordán köz ­mondás. Szerintük a margile ugyanis úgy néz ki, mint egy elegáns dáma. A pipa le­felé gömbölyödő teste, az átkaroló csövek, tetején a dohánytartó tálca mint korona tün­dököl a csúcson, a palota pedig nem egyéb, mint hozzágondolás, tulajdonképpen maga a helyszín, mert náluk is ágyban párnák kö­zött pipáznak a nagyurak és a jóval kiseb­bek. És valóban, szépséges Seherezádé a fenti paramétereknek megfelelően és azok biztos tudatában végzi munkáját, gyakor­lottan végiglejt az asztalok között, hagyja, hogy alaposan végignézzenek rajta, a tüzes zene lüktetésére sorban izzik a pipadohány, főleg a férfilakta csutorák nyomán. „Meztélláb azon a hideg kövön...” – így az együtt érző női pipák, kik maguk is kissé borzonganak, mert a faszénnel izzított mar­giléból hideg, bár vízben szűrt füstöt tüdőz­hetnek, ellentétben a cigarettával, melyből hat-nyolcszáz fokon keletkezett, kelleme­sen meleg, viszont gégerákot, impotenciát, érszűkületet, szívbajt, agy- és sima halált okozó dohányfüst nyerhető. A műsorszám felforrósítja a levegőt, de a vízipipa-ellenes szakértők még ilyenkor sem veszítik el a fe­jüket, és precíz számokkal érvelnek pro és kontra. Seherezádé és spontán kialakult ra­jongótábora azonban rá se pipál az adatokra, inkább érzékeikre bízzák magukat. Vakuk villannak, objektívek kattannak, a műsor lassan végéhez közeledik, a közönség cset­tintgetéssel, tapssal jutalmaz, az újak nem tudják, hogy félóránként másik ruhában, új zenére nagyjából ugyanez következik. A vendégek különleges ízű dohányból tömnek újat, a fotósok megtörlik lencséi­ket, hörpintenek egyet sörükből/vizükből, szusszanásnyi pauza következik, a hangu­lat elérte azt a fokot, hogy néhányan már az igen ritka medvecukor ízű dohányra gon­dolnak. Az ismerősök közelebb húzódnak egymáshoz, a nem ismerősök pedig elérke­zettnek látják az időt a szóba elegyedéshez. Az ismerkedés szinte kötelező, legegysze­rűbb, egyben stílusos módja továbbadni a pipaszárat a megismerendőnek. Így tesznek a fotósok is; megérdemli igazán, aki eddig nem szívott, legalább nagyobb lesz tőle az átélés, és jobban tájékoztatva lesz a nagyér­demű boulevard-t és/vagy komolyat olvasó népesség. A szomszéd asztalnál ülő kollé­ga azonban karját széttárva szabadkozik: – English, please. I’m Germain... – semmi gond, folytassuk angolul a budapesti arab kávézóban a némettel, aki nem kér pipát, mert öt éve leszokott a dohányzásról, egyéb­ként lufthansás, a mai estén pedig hobbista fotográfus. Seherezádé ezalatt a nemdohány­zó szakasznak is juttat valamicskét, idebent néhány asztal bomlani látszik, a törzsven­dégek kisebb csoportja búcsúzkodik, s ígéri, holnap ugyanitt, ugyanígy, a német megfon­toltan elrakogatja az aktuális objektívsapkát megfelelő dobozába, néhány mondatot szól arról, milyen nagyszerű utazgatni a világ­ban, emberekkel ismerkedni, majd a végén nyájasan búcsúzik: auf Wiedersehen, a kö­vetkező téma helyszínén. Phűűű... ● 19 BUDAPEST 2010 február

Next

/
Thumbnails
Contents