Budapest, 2010. (33. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: A margile (ejtsd: ahogy tudod)
Az európai nők lelkesedése évszázadok óta határtalan. Mert amit egy nő a fejébe vesz... – bólogat most mindenki, aki olvassa – az fejben van, s előbb-utóbb cselekvésbe torkollik. Miért lenne ez másként a vízipipázás terén? Elég, ha csak említést nyer, hogy a Közel-keleten a pipázás haram (nők számára tiltott) tevékenység, s kizárólag a férfiak tradicionális kedvtöltése. Nőket nemhogy nem engednek a közelébe, de egyenesen kizárják őket a füstgomolyagok rejtelmes világából, hacsak nem szórakoztatási célból hívják a külsős hölgyet valamely homályos budoárba, olyankor viszont nagy tisztelettel veszik körül. A pasa, vagyis a pasi zsámolyán trónol, keresztbevetett karján az ékes brokát redői keverednek a sajáttal, és hosszú szipkán keresztül szíja a színivalót, míg le nem ég a tömése. Közben legelteti szemét, és hegyezi fülét, mert tánc és zene együtt járt a sok kellemben. Mindezek hallatán máris ugranak a nyugati emancipáltak, hogy bemutassák: ők is tudnak legalább úgy, mint az alanyi jogon emarcipáltak – a lehető legrosszabb szóviccel szólva. Bizonyítandó a fentieket, elég, ha ismernek néhány keleties helyszínt Nagybudapest területén, ahová érkezvén a nyugatias lányok-asszonyok rövidesen alávethetik magukat a sheesha demokratizált etikettjének. Amikor az emberfia-lánya belép a szeánszra kijelölt helyre, azonnal érzi, itt valahogy más a légkör. Persze, hogy vágni lehet a füstöt, de milyen füstöt?! Alma, vanília, málna, görögdinnye, barackos fahéj, vadszőlő, menta – csupa egzotikum így télvíz idején, az autóillatosítóhoz szokott, civilizált orrnak valódi felüdülés; a vérbeli vízipipásnak valósággal összeugranak a tüdőhörgőcskéi, annyira vágyja az első slukkot. Belépő kiránduló viszont gonoszul már az utolsóban gondolkodik, mivel kissé bizonytalan, de próbálja idejekorán összeszedett ismereteit rendezni, és a tanultak szerint viselkedni. Lopva odapislant a legközelebbi asztalhoz, ahol nagyüzem folyik. Ott már felszolgálták a vízmedencével, szipkával, dohánytartóval, szénnel beizzított és megtömött építményt; négyük közt jár körbe a csutora. Na, nem valami nyálas közszipkázásról van szó, itt valóban virágzik a magas-kultúra: a hetven centis bázisból teljesen különálló vezetékeken át juthatnak füsthöz a dohányzók. Ha esetleg több a pipázó, mint a cső, mindenki más is saját csutorát kap, és a szigorú etikett szerint, a pipaszárat kissé lefelé tartva, mindig, de mindig jobb kézzel körbeadják. Más források állítják, hogy egyáltalában nem szokás így direkte felkínálni a lehetőséget, hanem amikor elég volt a szippantásból, a A margile (ejtsd: ahogy tudod) – avagy: más szívásából ne csiholj tüzet! szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Csípős, kátrányszagú füst helyett hűs, gyümölcsízű aroma. A közvetlen tüdőszennyezés helyett vízen átszűrődő ártalmatlan áramlat. Magányos szipákolás helyett többszemélyes, társasági aktus. Hat-hétperces röpke helyett akár egy-másfélórás élvezet. Tüdőrák helyett életfogytig egészség – ez a vízipipázás. Továbbá kikapcsolódás, szertartás, intellektuális kaland, társasjáték, keleti kényelem, nyugati nyugalom... ja, az nem. Ahogy a többi sem egészen úgy. 18 BUDAPEST 2010 február
