Budapest, 2010. (33. évfolyam)
12. szám december - Lestyán Sándor: Az ifjúság írói
és olvasgatott. Történt egyszer, hogy ez a fiú, aki még alig látszott ki a földből, nagy fába vágta a fejszéjét. Elhatározta, hogy ír egy verset, de olyan verset, hogy annak a versnek a híre hetedhét országon is túlra kerekedik. Hopp, most jut eszembe, hogy nem mesét akarok mondani, hanem igaz történetet. Azt bizony: igaz történetet, mégpedig magamról. Arról, hogyan lett belőlem író, még hozzá olyan író, aki jobbára a gyerekeknek, az ifjúságnak szeretnék örömöt szerezni az írásaimmal. Már kis iskolás koromban nagyon szerettem olvasni és nagyon szerettem a természetet. És ez sem mese, hanem való igaz, hogy hét éves voltam, mikor első írásművem, még pedig egy csengő-bongó versike megszületett. Nagyapám ötvenedik születésnapjára családi ünnepére írtam a csengő-bongó verset. Ma is emlékszem rá, pedig nemsokára az a vers is ötvenedik születésnapját ünnepelheti. (Na, ebből aztán könnyen kiszámíthatjátok, gyerekek, hogy hány éves most Lestyán Sándor, a ti írótok, aki közel ötven évvel ezelőtt, hét esztendős korában már verset fabrikált.) De ne kanyarodjunk el az én első versemtől. Gondolom ti kíváncsiak vagytok rá, én meg olyan szíves-örömest emlékszem vissza első „írói” művemre. Hát így hangzik az a vers: Nagyapónak születésnapjára Unokája Azt kívánja: Ahány fehér hajaszála, Annyi áldás szálljon rája. Éljen nagyapó, a drága! És éljen Kossuth Lajos! Ugye szépen cseng-bong a verses köszöntő, egészen az utolsó sorig, addig, hogy „És éljen Kossuth Lajos”. Az utolsó verssor nem cseng, nem bong, nem is rímel, de az én drága nagyapám mégis ennek az utolsó sornak örült legjobban és arra volt a legbüszkébb, hogy az ő hét éves unokája versbe vette minden igaz magyar ember szemében a legnagyobb férfiút: Kossuth apánkat. Ezzel a hazafias kicsengéssel felmagasztosult alkalmi költeménnyel indult el írói pályafutásom. Tíz-tizenkét éves koromig írtam még néhány verset, a kutyánkról, macskánkról. Házunk hűséges négylábú őrzőjét, no meg a lusta, pákosztos macskánkat kényszerítettem, hogy meghallgassák a róluk szóló remekműveket. Hálás hallgatóknak bizonyultak. A kutyánk nem ugatott meg, a macskánk nem karmolt a képembe a felolvasás után. Tizenhárom-tizennégy éves diák lehettem, mikor Jókai regényeinek hatására elhatároztam, hogy nem írók több verset, hanem regényíró leszek. A kockás számtanfüzetemben nyomban hozzá is kezdtem a regényíráshoz. Szép, piros betűkkel felrajzoltam a címet: „Betyárvilág Magyarországon”. Mondanom se kell, hogy Rózsa Sándorról szólt volna a regény, és több kötetre terveztem. Nem jutottam tovább a címnél. Még szerencse, hogy évtizedekkel később megírta helyettem Móricz Zsigmond, és milyen remekművet írt! Életemben meglepő fordulat történt: elhatároztam, hogy nem leszek se költő, se író, hanem mérnök! Új elhatározásom mellett kitartottam egészen addig, míg az első világháborúból hazaérkezve, bele nem cseppentem egy szerkesztőségbe, vagyis újságíró lettem. Mint fiatal újságíró aztán csakugyan megírtam első regényemet. Ifjúsági regény volt. A címe: Vah-ta-vah és a Somos-erdő mohikánjai. Az utolsó években sokszor gondolok arra, hogy ezt az ifjúsági regényemet újból ki kellene adni, hogy a mai gyerekek is olvashassák. Elmondom, hogy miért. Sokat járok az úttörőkhöz, szerte az országban. Minden évben meglátogatom őket többször is Csillebércen, s nyári táborokban, úttörőházakban, bekopogtatok hozzájuk az iskolájukba, a szakkörökbe. Járok velük kirándulni, növényt, rovart gyűjteni, még cserebogarat is irtottunk együtt! Ismerem a mai gyerekek, az úttörők életét, az iskolában és az iskolán kívül. És ha összehasonlítom az én gyerekkorombeli időkkel – a mérleg, nagy, nagy örömére, a maiak javára billen. 6 BUDAPEST 2010 december
