Budapest, 2010. (33. évfolyam)
11. szám november - Zeke Gyula: Megújult a Centrál
„Budapesten a kávéházi konkurrencia 8-10 év óta a régi, szolid kávéházakat egymás után kiirtotta. Divatba jöttek a márványburkolatú, pazar díszű, amerikaias eleganciájú kávéházak, melyek először a körutakon rendezkedtek be. Később aztán a belvárosi üzletekre is rákényszerítették az újításokat. Mi már a tavaly meg akartuk ezt tenni, de elállottunk szándékunktól, mert, mint a lapok is megírták, régi törzsvendégeink nagyrésze kijelentette, hogy kimarad, ha a kávéház megszokott rendjében változások lesznek. Az átalakításokat tovább azonban nem lehetett halogatni, pláne, miután a Belvárosban mi maradtunk utoljára, akik a régi, patriarchális stílus mellett kitartottunk.” – nyilatkozta a Pesti Hírlapnak 1913. június 6-án Mészáros Győző, aki akkor már kilencedik éve vezet te a Centrált, Budapest egyik legszebb és legfontosabb kávéházát. (A hely írásmódja az államosítások előtt hivatalosan sosem tért el a latinos, ékezet nélküli névalaktól: Central.) A Központi kávéház – mert ez is mindvégig teljes jogú neve maradt – 1887 óta, bő negyedszázada állt akkor már nyitva, s amint az bankárból lett kávésának szavaiból is kitűnik, megérett a felújításra. A kor (belső)építészeti stílusforrongása közepette elkerülhetetlennek tetszett, hogy ez a felújítás ne párosuljon igen jelentős átalakítással. Az 1890-es évtizedforduló környékén nyílt kávéházak egész sora újította meg ekkor a belsőjét, hogy kényelemben-pompában felvehesse a versenyt a múlt századfordulót követő évek újabb alapítású helyeivel. Berendezésük, bútorzatuk elhasználódása, színeik kopása – húsz-huszonöt évet „bír ki” felújítás nélkül egy-egy belső – egybeesett a szecesszió formáiban alakot öltő felfokozott modernizációs várakozással, amelynek a kávésok pénzüket és hitelképességüket nem kímélve igyekeztek megfelelni. (E törekvés mai szemmel is páratlan eredményeinek legfőbb dokumentuma az 1912 és 1914 közt létezett Interieur című folyóirat, amely az önmagában is sokatmondó A kávéház és a lakóház alcímet viselte. Ma egyetlen közgyűjteményünknek sincs teljes sorozata belőle, elszórt példányai pedig az árverések ritka, becses tételei.) Amint azt a Budapest olvasói is láthatták, az ezredfordulón ólmos álmokból ránkébredt Centrál hagyományhű új belsőjének nem volt ideje lusta használatban megöregedni. A kávéház még a nyáron, augusztus 1-én bezárta, s jó ötven napon át, szeptember 23-ig zárva is tartotta ajtait. Újranyitása azóta (október 20-án) hivatalosan is megtörtént. Nem ismételjük itt el azokat a szavakat, amelyeket a Somody Imre ér deméből újranyílt hely fontosságáról feltámadása első évtizedfordulóján papírra vetettünk (Tíz éves a Centrál – BUDAPEST, 2010/2.). Mindössze fél év telt el azóta, ám e fontosság indokolja, hogy a mostani átalakítás indítékait s még inkább: eredményeit ugyanolyan figyelemben részesítsük. Akkori észrevételeink összegzése nem állhatott messze a tulajdonos és a hely működtetőinek látleletétől: várakozásaikkal és várakozásainkkal szemben a Centrál nem töltötte be azt a szerepet, amelyet a múltja (régimódi kifejezéssel élve: parancsolólag) szabott rá. Nem – vagy csak kivételes pillanatokban – vált a fővárosi kávés nyilvánosság középponti helyévé, kínálatába és árszerkezetébe makacs hibák tokozódtak, szolgáltatásainak színvonala egyenetlen volt, térkezelése érthetetlenül szellős. Nem sikerült kellő számú és súlyú törzsvendéget toboroznia, a galéria különféle rendezvényeinek alkalmankénti pezsgése pedig Megújult a Centrál szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 38 BUDAPEST 2010 november ÖRÖKKÁVÉ