Budapest, 2010. (33. évfolyam)

11. szám november - Zeke Gyula: Megújult a Centrál

„Budapesten a kávéházi konkurrencia 8-10 év óta a régi, szolid kávéházakat egymás után kiirtotta. Divatba jöttek a márvány­burkolatú, pazar díszű, amerikaias elegan­ciájú kávéházak, melyek először a körutakon rendezkedtek be. Később aztán a belvárosi üzletekre is rákényszerítették az újításokat. Mi már a tavaly meg akartuk ezt tenni, de elállottunk szándékunktól, mert, mint a la­pok is megírták, régi törzsvendégeink nagy­része kijelentette, hogy kimarad, ha a kávéház megszokott rendjében változások lesznek. Az átalakításokat tovább azonban nem lehetett halogatni, pláne, miután a Belvárosban mi maradtunk utoljára, akik a régi, patriarchális stílus mellett kitartottunk.” – nyilatkozta a Pesti Hírlapnak 1913. június 6-án Mészáros Győző, aki akkor már kilencedik éve vezet ­te a Centrált, Budapest egyik legszebb és legfontosabb kávéházát. (A hely írásmód­ja az államosítások előtt hivatalosan sosem tért el a latinos, ékezet nélküli névalaktól: Central.) A Központi kávéház – mert ez is mindvégig teljes jogú neve maradt – 1887 óta, bő negyedszázada állt akkor már nyitva, s amint az bankárból lett kávésának szavai­ból is kitűnik, megérett a felújításra. A kor (belső)építészeti stílusforrongása közepette elkerülhetetlennek tetszett, hogy ez a felújí­tás ne párosuljon igen jelentős átalakítással. Az 1890-es évtizedforduló környékén nyílt kávéházak egész sora újította meg ekkor a belsőjét, hogy kényelemben-pompában felvehesse a versenyt a múlt századfordu­lót követő évek újabb alapítású helyeivel. Berendezésük, bútorzatuk elhasználódása, színeik kopása – húsz-huszonöt évet „bír ki” felújítás nélkül egy-egy belső – egybe­esett a szecesszió formáiban alakot öltő felfokozott modernizációs várakozással, amelynek a kávésok pénzüket és hitelké­pességüket nem kímélve igyekeztek meg­felelni. (E törekvés mai szemmel is páratlan eredményeinek legfőbb dokumentuma az 1912 és 1914 közt létezett Interieur című fo­lyóirat, amely az önmagában is sokatmondó A kávéház és a lakóház alcímet viselte. Ma egyetlen közgyűjteményünknek sincs teljes sorozata belőle, elszórt példányai pedig az árverések ritka, becses tételei.) Amint azt a Budapest olvasói is láthatták, az ezredfordulón ólmos álmokból ránkéb­redt Centrál hagyományhű új belsőjének nem volt ideje lusta használatban megöre­gedni. A kávéház még a nyáron, augusztus 1-én bezárta, s jó ötven napon át, szeptem­ber 23-ig zárva is tartotta ajtait. Újranyi­tása azóta (október 20-án) hivatalosan is megtörtént. Nem ismételjük itt el azokat a szavakat, amelyeket a Somody Imre ér ­deméből újranyílt hely fontosságáról fel­támadása első évtizedfordulóján papírra vetettünk (Tíz éves a Centrál – BUDAPEST, 2010/2.). Mindössze fél év telt el azóta, ám e fontosság indokolja, hogy a mostani át­alakítás indítékait s még inkább: eredmé­nyeit ugyanolyan figyelemben részesítsük. Akkori észrevételeink összegzése nem áll­hatott messze a tulajdonos és a hely mű­ködtetőinek látleletétől: várakozásaikkal és várakozásainkkal szemben a Centrál nem töltötte be azt a szerepet, amelyet a múltja (régimódi kifejezéssel élve: parancsolólag) szabott rá. Nem – vagy csak kivételes pil­lanatokban – vált a fővárosi kávés nyilvá­nosság középponti helyévé, kínálatába és árszerkezetébe makacs hibák tokozódtak, szolgáltatásainak színvonala egyenetlen volt, térkezelése érthetetlenül szellős. Nem sikerült kellő számú és súlyú törzsvendé­get toboroznia, a galéria különféle rendez­vényeinek alkalmankénti pezsgése pedig Megújult a Centrál szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 38 BUDAPEST 2010 november ÖRÖKKÁVÉ

Next

/
Thumbnails
Contents