Budapest, 2010. (33. évfolyam)
11. szám november - Buza Péter: A mi Budapestünk
Másfél évtized a csúcson. Ám egy ideje völgynek tartunk. S egyre szűkül a kilátások horizontja. Mégis: élnek még a sorozatok, nem csak az emlegetett kettő, a városháza más könyveket is kiad, még ha hallgatag-közömbösen el is hárítja azt a felelősséget, hogy költeni kell arra, ami a miénk. Mert a könyvvel mint eszközzel mindenféle várospolitikának elemi érdeke azonosulni, hiszen polgárt és lokálpatriotizmust nevel, erősít. Mert mi más lehetne a kovásza annak, hogy Budapest önmaga maradjon, lehessen, ebben az előnyére ritkán változó világban? A város kulturális kormányzata talán még türelmes és hozzáértő módon is viszonyult az ilyesfajta szándékokhoz, persze ameddig a takarója engedte, s amekkora takarót magához húzhatott az ágyrajáró politikától... Jól emlékszem, amikor a BUDAPEST újraindításának gondolatával házaltam hét esztendeje a hivatalban, maga a főpolgármester fejtette ki nézetét: egy lap tartsa el önmagát. Legyen olyan, hogy megvegyék annyi példányban, amennyi elég a finanszírozásához. Még ha ilyen pályán szükségképpen ki is siklik egy ilyesfajta lap. Holott arra, hogy a sínen maradjon éppen nem a szerkesztőnek, szerzőinek, de magának a (fő)városnak van, volna szüksége. A mi Budapestünk. Másfél év alatt három szerény kis kötet, ez a legfrissebb, bár a korábbi évekhez mérve sovány termése a legutóbbi esztendőknek. Ferkai András: Mo dern házak, Kristin Faurest: Tíz tér, Szablyár Péter: Fokról fokra című munkája. A legutóbbi hasonlít a leginkább a sorozat zömét képező folyam sajátos nézőpontjára: hogy ti. a szerzőnek sajátos a nézőpontja. Szablyár lépcsőházakat mutat be Pestről és Budáról. Pazar és elegáns, stílusjegyeikben is igényes építményeket, s másféle lépcsőket is: a rakpartiakat, a Várba vezetőket, a föld alattiakat, meg azokat, amelyek nem vezetnek sehova. Megtudjuk, melyik mikor épült s miért olyannak, hogy milyen állapotban van, mi volt a múltja, s milyen (lehet) a jövője. Okos kis könyvecske, aki csak átlapozza is, számtalan érdekes adatra bukkan, s megtanulja másként nézni ezeket az építészeti elemeket – végül is azok, akárcsak a homlokzat vagy a ház tömegének kontúrjai. Legfeljebb nem szoktunk különösebben beszélni róluk, ahogy az alkotóikról is ritkán. Holott a lépcsők mimikája igencsak jellemző arcvonásokat kölcsönöz a városnak, amelyben élünk. Ferkai András, a modern pesti és budai építészet történetének klasszikusa sokadik munkáját teszi le választott tárgyában az érdeklődő pestiek-budaiak asztalára. S noha talán nehezebben veszi észre az olvasó, ez is egészen sajátos nézőpontból mutat be valamit, a lehetőségek horizontjának egy speciális, a szerzőre jellemző szeletét. Saját felfedezését. Arról mesél, melyek azok a házak az 1945 előtt született modern Budapesten, amelyek neki ilyen vagy olyan okból különösen kedvesek, mert az az értékelem, amelyet megtestesítenek, egy-egy fontos vonással gazdagítja közös örökségünket. Ha észrevesszük. Megismerjük. Megértjük. Szöveg és kép ebben segít. Kristin Faurest az Amerikai Egyesült Ál lamokban született, kertépítész és egyetemi oktató a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti karán doktorált 2007-ben, szakmáját régóta Magyarországon gyakorolja. Mi, régi városlakók, többnyire sose gondolunk arra: terek nélkül nem élet az élet. Itt, mifelénk sem. Arra, hogy a legkevésbé sem mindegy, milyen az a tér, amelyre szerencsés esetben az ablakunk nyílik. Faurest szakember. Tudja is ezt, és látja is amit kell, hogy tíz budapesti térrel kapcsolatban elrendezze a tényeket. Adatokat, történetet, értékeket, hibákat. Azt, hogy ha kell, hogyan lehetne rajtuk segíteni. Igencsak sokfélék ezek a körbeépített ürességek vagy éppen teltségek. A Mechwartliget vagy az óbudai Fő tér, a Károlyi-kert vagy a Mátyás tér, a Szent István park vagy a Kós Károly tér. S az életük, történelmük is igencsak különböző. De közös mindben, hogy ha szűkek is, kinyílnak, élő távolságot mutatnak: térben és időben. Ahogy Kristin Faurest megmutatja. Fontos dolgok ezek? – kérdezi többnyire a gyakorlatiasan – anyagi nyereségben, politikai-egyéni érdekben – gondolkozó átlag- és elitpolgár. Én meg azt kérdezem: város az, amelyben azok vannak túlnyomó többségben, akiknek nem fontosak? A többi közhely már. Ki-ki gondolja végig, ha akarja. Különösen ha van személyes felelőssége abban, hogy mi történik ebben a városban. Most és mindörökké. ● 30 BUDAPEST 2010 november Októberi számunk 24. oldalán az „Ötszáz éves szenzáció” című cikkbe sajnálatos hiba került: a Károly Róbert korából származó freskó természetesen nem 16., hanem 14. századi. Olvasóinktól, valamint a freskót feltáró és helyreállító szakemberektől is elnézést kérünk. – A szerkesztőség
