Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Művészet parlagon
1847-ben esemény foglalkoztatta a budaiakat. Főképpen a természetjáró egyedeket: Döbrentei Gábor dűlőkeresztelőt tar tott Budán, miután a Sváb-hegytől keletre, és a Gellért-hegytől nyugatra, többé már nem az Adelsberg, hanem a magyar nyelv függetlenedését demonstrálandó Sas-hegy meredezett a dél-budaiak feje fölé. Az újdonsült sashegyiek, jó magyar szokásuk szerint, azonnal megosztották erőiket: voltak a bel-sashegyiek, a külsőbb-sashegyiek, a magasabb- és az alacsonyabb-sashegyiek (már ami topográfiai adottságaikat illeti), a jó időben kijáró és a rosszidőben is kijáró sashegyiek, az üdülő és a dolgozó sashegyiek, továbbá léteztek más, magukat önkényesen sashegyieknek vallók; vagyis a terület dél-nyugati határán fekvő hitvány dombocska néhány tucat, fattyúsorba taszított lakója. Sőt, hat kerülettel arrébb is, hirtelen tömegesen vallotta magát a nép sashegyinek, mivel a tizenhetedik kerület saját Sashegyén éltek, noha ők sokkal szívesebben lettek volna tán adelsbergiek. Mi aztán nem! – erősködtek a kényes bu dai sasosok, s a Géza-korabeli betelepedők leszármazottainak öntudatával kettépödörték bajszukat, és bevették magukat kertjeikbe – így ősztájt különösen –, lévén sok a dolog. S tették ezt rendületlenül, évről évre, nem törődve a széllel, a jéggel, hőséggel és egyébbel, legeltették tekintetüket a dús szőlőtőkéken, amelyek közül csak éppen emelkedett ki a csúcs valamicskét; elvégre a budai vörösbor-kultúra bölcsőjébe vetette őket a jó soruk. 1882-ig, amikor a romlás virágai jelentek meg a sorok között, s pár év után nem maradt más, mint odahagyott présházak vagy néhány makacsabb jellem újonnan telepített őszibarackosa. A szőlészetnek a tetűjárvány miatt ezennel azonnal befellegzett. Nem úgy a cserjéknek. A nyúlfarkfű, daravirág, burgoja és még néhány ritkaság a háborítatlanságot megszolgálva komolyan gyökeret eresztett, de őket meg a nem őshonos, de már a fél hegyoldalt beborító orgonás szorongatta – hiszen mindenkinek megvan a maga mumusa. Mindenesetre a városiak megnyugtató távolságban építették erődjeiket, a Sas-hegy lankáit és meredélyeit komolyabb civilizációs támadás nem fenyegette. Holott szerették volna a korabeli városépítészek, ha a műveletlenség helyébe a magas kultúra, vagyis a pallérozott hegyvidéki élet lépne, mintegy villák és lakóháztömegek képében. De a jövendő lakossága bölcsebbnek, vagy inkább szerényebbnek bizonyult a papíron álmodóknál, mert életvitelszerűen valahogy soha nem lepte el a nomád szirteket, inkább hagyta, hogy a húszas években az északi oldalon felépítsék a Notre-Dame de Sion francia apáca-rendházat, lejjebb meg a Károly Laktanyát. Slussz. Ez után a környék gondos felparcellázása következett, de a buzgó civilek privátérdeklődése híján természetvédelmi területté minősítették a 31 BUDAPEST 2010 október Művészet parlagon szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László „A negyedik PLACCC Fesztiválon ismét magyar és külföldi alkotók lepik el a jól ismert köztereket és a „talált” helyszíneket. Egy lengyel művészcsapat például misztikus kirándulásra csábítja a budapestieket a Sas-hegyre. A Fundacja Laura Palmer tagjai magánemberek hobbikertjeibe varázsolják az egész világot. A látogatók úgy érezhetik magukat, „mintha a világhírű Velencei Biennálé nemzeti pavilonjai között sétálnának.” Szinte...
