Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Művészet parlagon
hegyet. Ami azért nem zárta ki hobbikertek fenntartását. Sőt! A hatvanas években elég volt csak berohanni a Tanácshoz, és kisebbnagyobb ígéretek ellenében kivenni egy-egy jó bérparlagot, ahová a kor gyermeke negyedik műszakba menekülhetett. Éves díj ellenében annyit hegymászhatott, levegőzhetett, kapálhatott, amennyit csak akart, a lényeg, hogy ne végezzen különösebb változtatást a népi nadrágszíjparcellán. Persze nem is akart, mert bolond lett volna a közöst gyarapítani, a köz pedig bolond lett volna az egyénét komfortosítani – mely törekvés egyszer és mindenkorra elintézte az uralkodó eszmét –, így hát a területen az alapvető infrastruktúra a mai napig hiányzik. Bértelkes ugyanis péntek délután szépen leszáll a menetrend szerinti nyolcas autóbuszról, és rugalmatlan léptekkel megindul fölfelé. Egyik kezében kosár élelemmel, a másikban táska a féltettebb szerszámokkal, a harmadikban, vagyis a hátiban mindenkori szükségletek: víz, gyertya, jégakku, két üveg üzemanyag a fűnyíróba/fűrészbe, egy pedig a saját torokba, valamint csurig töltött telefon – mert azért mégis... Estig gyorsacskán elvégzi az elvégzendőt: pakolódás, vackolódás, hangolódás nem egészen háromnapnyi nomádéletre, melyet a hosszabbodó nappalok támogatnak. A szomszédságból már mindenki kint van, aki számít, bab-borsó-ültetvény növekedése/romlása leellenőrizve, virágok végigszagolgatása, szembesülés a szükséges/reménytelen munkálatokkal, együttérzés a bértársakkal az idei vízözön pusztító hatásai miatt, továbbá közös reménykedés a jövőben. Másnap pedig mindez folytatódik. S így történik ez hétről-hétre, míg napra éj következik, a halandó kertesek és leszármazottaik teszik a dolgukat, s örülnek minden eseménynek, ami a hegyen történik – és nem történik. Egyik nap idegenek érkeznek. Vidám bakancsosok, színes trikóban, szakadt gatyában, kezükben elektromos térkép, a fülükben meg állandósult hallókészülék, gúnárnyakkal kémlelődnek a kies kerítéseken át, s közben érthetetlen nyelven jegyzetelnek maguk elé. Hamar híre szalad a dolognak, színez a helyiek fantáziája, hogy: már megint itt vannak a Tanácstól, és felmérnek, ellenőriznek, összeírnak, mert megszüntetik, visszaveszik, eladják, mivel bevásárlóközpont, autópálya, űrrakétakilövő-állomás épül, legkésőbb jövőre, de leginkább a jövő héten. Özvegy Gyuláné és Helyrajzi Pista bácsi nem hagyják annyiban a dolgot, mert: nem ezt érdemeljük, és nem is értesítettek bennünket, meg különben is! Se. A fiatalok pedig serénykednek tovább, kitartóan járnak terepszemlézni, mígnem személyesen beavatják terveikbe az őslakosokat: a városi környezet művészi szempontú vizsgálatával foglalkoznak, céljuk, hogy a budapestiek akár a leghétköznapibb helyzetekben újra rácsodálkozzanak a városra, és felfedezzék a benne rejlő szépségeket. Fedezzük, fedezzük – bólintanak Pistá ék, és nem tudják, fölsóhajtsanak-e, vagy inkább le, főleg, amikor a csoport lengyel művészeti vezetője közli, hogy rövidesen eldől, kinek a kertje melyik országot fogja reprezentálni. Micsinálni?? Hát bemutatni, hogy melyik kert milyen stílusban épült, melyik népcsoport mondhatná magáénak. Az enyémet aztán egyik se! – ez a harcos évtizedeken nevelkedett válasz, végül, miután a művészek megesküsznek, hogy ők sem fognak semmit de semmit változtatni a kerti enteriőrön, és a várható látogatóseregek sem akarnak majd ajtóstul berontani, mégis megengedik a lelkeseknek, hogy a kapukra picike zászlót tűzzenek, és három napon át mutogassák az erre járó vendégeknek, egyszersmind terelgessék gondolataikat artisztikus irányba. A Margitka mókás, egyben praktikus jegyeket magán viselő kulipintyójáról valószínűleg azonnal Dánia jut majd eszébe a látogatónak, a drótkerítés mögött búvó kerten a korábbi lakó, idősebb Pali bácsi tudatrétegeiben szunnyadó írországi archetípusa fedezhető fel (s valóban: a harmadik generációs kis Palinak – aki jelenleg is rendszeresen gondozza a növényeket –, tavaly majdnem sikerült kijutnia Belfastba almát szedni), az Ismeretlen Sarki szomszéd járműelemekből összehordott viskója vietnámi, esetleg török elemeket hordoz magán, és a telitalálat: Ilonka pipec kis faháza, előtérben a tomboló őszirózsákkal nem lehet más, mint finn, finn és finn. Természetesen magyar pavilon is létesül, nem elítélendő módon az egyik hazai szervezőművész bértelkén: félsufninyi kőház kaszált placcon, ahonnan kutyajáratokon át további kertek is könnyedén megközelíthetők. A vendégeket meleg teával, bakelitlemezkölcsönzővel, és ag(g)regátor-gerjesztette lemezlovaglással várják, a bejáráson pedig megmutatják nekik a narancstermő szilvafát, továbbá a szilvafát, aki narancsokat termett, valamint a narancsokat szilvafára aggató alkotót, kinek kiléte szerénysége révén maradjon rejtve. És sorolhatnánk még további kitűnő ötleteket, ha lennének, mindenesetre az eseményre a Természet is tevékenyen készült: a kert önálló alkotásként fura növényeket nevelt: a parlagon termő zöld agyat, amelyet régi és új felhasználója e vidéknek hol ezért, hol azért eldobni hajlamos. ● 32 BUDAPEST 2010 október
