Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - Simplicissimus Budapestje
kiderült, hogy az újjászülető kávéházi világ nem a régi dicsőség nyomvonalát követi, hanem teljesen új utakat: lásd például a Farger-Gerlóczy-Déryné szentháromságot – kinek a pap, kinek a papné alapon. Akinek elsősorban a falak számítanak, nem az élet, annak a Centrál-Callas-Szabadság. Ott magyar szót is hallani – igaz, leginkább a Szabadságban, a Batthyány örökmécsesnél található névtelen téren. Romkocsma-térkép a Klauzál téren, és az ebből kiágazó magvas gondolatok A Klauzál téri nyilvános vécé jelentős szerepet játszik a pesti folklórban. Már Simplicissimus diákkorában azt suttogták az emberek, hogy állítólag a kis épületben a kezelője is ott lakik. A környékbeliek ezt hitték is, nem is. Már a 21. században aztán készült egy játékfilm, amely egy ilyen házikóban (talán éppen ebben?) felnőtt nőről szól. És most egy újabb terület, ahol hasznossá teszi magát az épület. Addig szürke és érdektelen falát ügyes kezek tarka színekkel befestették, jelmagyarázattal látták el: egy ízléses, könnyen kiismerhető romkocsma-térkép! Remélem lesz erő a frissen tartásához is ezen a gyorsan változó színtéren! Érdekes, hogy Budapest két olyan dolog miatt került rá a fiatalok Európa-térképére, ami spontán, magánkezdeményezésre jött létre: a Sziget és a romkocsmák. A Sziget nyilván maradandó, vajon az utóbbiak is azok lesznek-e? Hiszen a műemlékvédelem és a beruházók közötti patthelyzetnek köszönheti létjogosultságát... és ez nem maradhat örökre így. Jönnek majd a beruházók, az érvényes engedélyekkel, amit az új (ön)kormányzattól kapnak majd. Tényleg, mit is várjunk a most induló kormányzástól, Budapest tekintetében? Hát az biztos, hogy élénkebb párbeszédet az újítókkal. Mindenféle hathatós adókedvezményeket. Valami különleges pénzalapot, amely kisajátít, korunk színvonalán felújít, aztán 99 évre bérbe ad vállalkozóknak: valamiféle reciprok PPP módszer elterjesztését az építészeti örökség ügyében. Mondjuk egy másik Jálics-házat nem Vincze Miklós nak kellene felújítani úgy, hogy rámenjen mindene (a családját is beleértve), hanem a 3K alapnak (Három Károly Műemlékfelújító Alap, munkanév). Jobb partnere kellene hogy legyen a turizmusnak is. Párizsi mintára leírás kellene minden fontosabb műemlék-ház elé, és korántsem csak magyarul. Mert ha a város hajója emelkedik a turistabevételektől, akkor mindenre több juthatna. Jól ismert gondolatok ezek, e lap hasábjairól is. Lesznek-e belőle tettek? Az oldalmagasítás forradalma, avagy az új generációnak már mindent szabad? Simplicissimus a minap felkereste ősidőktől kedves salátabárját, amely a valaha tréfásnak számító, ma már patinás Falafel Faloda nevet viseli. A kilencvenes évek elején nyílt, abszolút piacvezetőként, a „small is beautiful” jegyében, a pesti Broadway egészségmániás kisebbségére építve, a Paulay Ede Nagymező utcán túli (inneni?) nyúlványában. Valaha a kínálatot kizárólag a falafelgolyó és a hozzá válaszható saláta uralta, néhány idényhez igazodó turmixszal kiegészítve. Jól megfigyelhető volt az „eladói piac” szocializmusból megmaradt csökevénye: megilletődött, lábujjhegyen tolakodó és egymást kerülgető vevők és kérésre készséges tulajdonosok és alkalmazottak. És meg kell mondani, hogy éveken át a hübrisztől sem volt mentes a menedzsment. A pult felett egyszer csak megjelent egy bántó táblácska, a következő szöveggel: „Kedves vendégek! Kérjük, hogy a tálak töltésekor sem zöldségből, sem gombócból ne készítsenek oldalmagasítót. Az ár csak normál módon megtöltött tálra vonatkozik, nem pedig extra púpos adagra. A falafelesek.” A tábla akkoriban csak szemlátomást csak Simplicissmust tartotta kordában, ő egyáltalán nem mert púpozni. Hanem a többi galád vendégek nemcsak hogy púpoztak, de az oldalmagasítást is kedvvel űzték. Nyilvánvaló volt, hogy egyeseknek éppen e táblától támadt kedve a dolgot kipróbálni. Sőt, azon is túl rendületlenül töltöttek, amikor már tudvalevően lehull az étel. Csakhogy az ő tálcájukra hullott! Hogy erre fel, önvédelemből, miért nem emelték inkább az árakat? Hát ez az. Egyfolytában emelték. De az megint csak nem extra púpos adagra vonatkozott... Ez a kis terézvárosi örökmozgó azóta is egyfolytában működik. A valahai 300 forintról 900 fölé emelkedett az egységár, igaz, ez nagyjából az inflációnak felel meg. Van egy apró bosszantó momentum, amit közel húsz év sikeres működés után sem sikerült orvosolni. A személyzet nem figyeli, hogy kifogyott-e az intézmény fő terméke, a falafelgolyóbis. Ezt két, egymástól távol levő edényből lehet szedegetni, de persze hamar kifogy. Namármost akkor kellene újat hozni, amikor az egyikből kifogy, így egy másfajta, azaz termelési örökmozgót lehetne létrehozni, ám valamilyen (optimalizálási? költséghatékonysági?) okból általában kivárják, hogy mindkét tálkából kifogyjon a falafel. És még olyankor sem mindig maguk veszik észre, hanem „szólni kell”. Ilyenkor kecses csengettyűhang szólal meg a pultnál, és egykettőre előkerül a frissen sütött, ropogós áru. Simplicissimus a minap már hűlt helyét sem találta az oldalmagasítót kárhoztató táblácskának, és (talán ezzel a ténnyel áttételesen, de összefüggő okból) döbbenten tapasztalta, hogy a vendégek elszemtelenedtek... Már nem csak a falafel kifogyását észrevételezik, hanem gyakorlatilag bárminek a pótlását haladéktalanul kérik... „Tudna hozni egy kis sült répát / padlizsánt / csicseriborsót?” És hoznak nekik. Simplicissimus ennek láttán/hallatán felhagyott régi politikájával, már nem érezte úgy, hogy az oldalmagasító polgártársak helyett neki kell azzal kompenzálnia, hogy hanyagul nem is tölti színültig tálkáját („nekem ennyi is elég!”), hanem jól megpakolta. Sőt, egy kicsit meg is tömködte. De közben azért riadtan jártatta körbe a szemét. Talán nem vették észre. 21 fotó: Sebestyén László
