Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Kemenszky volt Pál fékezője, Kicsapongásban mentora, Tanácsadó: látta előre, Honnét startol, mikor, hova; Egy aroma, egyféle illat, Egymás közt házasodtak ifjak: Két deklasszált família, Szent István park, vanília-Fagylalt, Bébi cukrászda sodra, Ipoly mozi nőstényszaga; Együtt kapaszkodtak föl a Pozsonyi úti villamosra. Radnótis lányok! Kékeres A mellük, s vérük fűszeres. TÉREY JÁNOS: PAULUS I. 19 Budapesti negatív Guiness rekordok 1990-2010 (Az alábbi lista Budapestet nem mint politikai entitást emlegeti, csak mint helyszínt.) Legotrombább beavatkozás a városszövetbe: szervetlen, gonosz beleépítés az Er zsébet sugárút vonalába, a Madách Imre úti irodatorony. Legesetlenebb köztéri szobor: Kovács Béla kisgazda politikus szobra, Kligl Sándor bor zalmas alkotása 2002-ből, amelyet a kisgazda kormányzati részvétel végnapjaiban állítottak a Kossuth tér déli szélén – a 2-es villamosból is jól látható módon. A legtovább halogatott intézmény-megnyitás: A Design Centeré, mert valaki ki nézte magának, vagy mert a Gondviselés a kormányzati tehetetlenség emlékművévé kívánta alakítani. A leggyávább önkormányzati döntés: A Nagymező utcai mélygarázs elejtése. A legtovább halogatott épület-befejezés: a Gödör föld alatti termei, ahol két színházterem várja sorsa jobbra fordulását, legyen az állami- vagy magánberuházás. Épület le nem bontása: Az utolsó várbe li rom, a Hovédelmi Minisztérium torzójának el nem takarítása, mert ez a város mindig akkor bont, amikor nem kellene (pesti Óváros, Tabán, Óbuda), és akkor tart meg, amikor nem kellene (Invalidusház Pesten). A leginkább halogatott beruházás: a Vi dámpark elköltöztetése, az Állatkert bővítése. Húsz év múlva, ördögtároló nélkül Először idézzük vissza a szépséges múltat. Simplicissimus ezt írta Kávéház csütörtök délután című tárcájában, a 2000 folyóirat legendás hátlapján: „Üldögélünk csütörtök délután a New York Kávéház karzatán, karnyújtásnyira Osvát Ernő emléktáblájától. Újfajta imázst akartunk: nem képzeltük, hogy ilyen jól fogjuk érezni magunkat. A kávéház élete álmosan csörgedezett, csütörtök délután kissé kevésbé álmosan. Lassanként név szerint is megismertek minket, s bár a pincérek nemigen olvasták a 2000-t, Irénke, az »irodalmi vécésnéni« kezdettől fogva nem engedte, hogy fizessünk, ha történetesen felkerestük műintézetét. Nemrég megjelent Sándor, aki három órától kezdve klasszikus- és szalonzenét ad egy tökéletesen temperált zongorán – időnként nyíltszíni tapsot aratva. Talán éppen vele egy időben állott munkába az a szinte tanuló korú, készséges pincérhölgy, akinek szemében először pillantottam meg a kávéház fénykoráról szóló irományokban gyakran tollhegyre tűzött áhítatot – talán nem függetlenül némely szerkesztők széptevő csínyjeitől. Mikor néhány hete lezárták a galériát, s minket átmenetileg a földszintre száműztek, nem sejtettük, hogy bekövetkezett az, amit már régóta Damoklész kardjaként sejtettünk egyszer majd lezuhanni: a magánosítás. Az emeleten hozzáláttak renoválni az évek óta zárva tartó, beázott tükörtermet. Úgy halljuk, hogy az épület adásvételi szerződésében szerepel, hogy a kávéházat változatlanul működtetni kell. De aggódunk, hogy esetleg kimaradt az a klauzula, amelyben arra kötelezik az új tulajdonost, hogy a nekünk eddig bőkezűen juttatott 40 százalékpontnyi kedvezményt továbbra is fenntartsa. Cserébe számos ötletünk van, miképpen lehetne a boltot fellendíteni. Például... Nem. Ezt inkább személyesen. Vajon ki az új tulajdonos? Ember vagy bizottság?” Nos, néhány áttételen keresztül a tulajdonos egy olyan bizottság lett, amely évente egyszer gyűlik össze: a részvényesek bizottsága. Az olasz luxushotel részeként 2005-ben újra megnyílt a kávéház, de ez már nem a Newyork (másképpen „nyehó”) volt, ahogyan régen az írók nevezték. És nem csak horribilis árai miatt. (Jelenleg 900 forint egy feketekávé.) Ma már egyszerűen nem tartozik Budapesthez – mint egy Duna-parti szálloda reggeliző terme. Nem illik rá Kellér Dezső sokat idézett, mulatságos kávéház-meghatározása: „Az ember nincs otthon, és mégse kell a szabad levegőn lennie.” Inkább ez: „A legolcsóbb módja an nak, hogy külföldiek között töltsön el egy délutánt az ember.” Simplicissimust itt akarta lefényképezni régi fotós barátja, mint a magyar fotográfia állítólagos jótevőjét – egész könyvecske készül ilyen emberek portréiból. Illendően meg kellett állni az ajtóban, hoppmester vezetett minket egy üres asztalhoz. Engedélyt kértünk a fotózásra, ehhez a szélz dipártmentről szalajtottak egy csinos kis hölgyet, aki kegyeskedett a dolgot engedélyezni, cserébe ingyen fotókat kunyerált a híres fotóművésztől. Megint elámultam a renoválás mesteri tökéletességén, a fémbútorok ide nem illő dögösségén és a kettőt oly sikertelenül összebékíteni próbáló, máris lepusztult, a sarki kárpitostól, a kompromisszum jegyében sietve beszerzett székeken. Meg a rejtett finomságokon, például a padlóburkolatba épített négyágú fényforrással működő spotfényeken, amelyek a sarkokat világítják meg alulról. A szálloda átépítésének áldozatául esett a galéria fala is. Amennyire jót tett az udvar lefedése, annyira hiányzik ez a fránya lezárás a felső szintről. A kilencvenes években, amikor itt utoljára igazi kávéház működött, az ablakokon át ki lehetett kukkantani a sárga keramit burkolatú udvarra, itt „ördögtároló” működött: ide fektették le az épület külső faláról leszerelt, patás-felsőtesteket formázó jellegzetes falikarokat. Akkoriban az épület már kiürülőfélben volt: az újságok és könyvkiadók egyre másra költöztek el. A kávéház feletti emeleteken egyre kevesebb újságíró dühöngött „vonalra várva”, néha mindkét fülén kagylóval. Mire a telefonhelyzet megoldódott, addigra a kávéház bezárt. Mire kinyitott, 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
