Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - Jolsvai András: Visszajáró LXXIX.
Mielőtt elindulnánk, egy logikainak látszó lételméleti problémát kellene megoldanunk. Azt, jelesen, hogyan lehet visz szajárni oda, ami korábban nem létezett. (A jeligés válaszokat postafordultával a szerkesztőség címére kérem beküldeni, a helyes megfejtők között újabb jeligéket sorsolunk ki.) A Kéthly Anna tér ugyanis, mai bóklászásunk helyszíne, még egy évtizedes sincs. (Fél évtizedes éppen.) És bár a Wesselényi utcán, melyből e tér (bonyolult bontás által) vétetett, természetesen megannyiszor végigmentem kalandmentes életem korábbi szakaszaiban (és ebből az alkalomból egy szakaszán már visszafelé is jártam, jogosan), jelenlegi területét korábban valóban nem járhattam be, hiszen akkor (előlem) zárt bérlakások hosszú során át vezetett volna az utam. Amit önök most szőrszálhasogatásnak látnak, én pontosságnak vélem. Olyasféle pontosságnak mégpedig, ami nélkül nem működhet jól ez a szakma. (Hogy melyik is? Hát a visszajárászati.) Enyhítsünk azért a feszültségen, és mondjuk azt, hogy ez akkor egy kvázivisszajárás. Minden hetvenkilencedik alkalommal megengedhetjük magunknak ezt a lazaságot. A házra, mely a kis tér helyén állott egykor, persze, már nem emlékszem: kérdezgettem kicsit a helyieket ottjártamkor, többen egy leromlott, szürke, háromemeletes bérházra voltak hajlandóak emlékezni. Ez akár igaz is lehet, csak annyit tegyünk hozzá, hogy kilencvenig az egész környék éppen ilyen lerobbant, szürke, háromemeletes bérházakból állott – azóta néhányat lebontottak, mások megújultak, de azért maradt még elég az eredeti változatból is. Ez a környék jobbára valamikor a tizenkilencedik század végén nyerte el mai arcát, és az elkövetkezendő század nem nagyon kedvezett az állagmegóvásnak sem. (Többek között.) És még azt is tegyük hozzá, hogy persze mi a kis tér homlokterében hajdan elhelyezkedő – a Klauzál és Nyár utcák határolta – egykori házra gondolunk itt (vagy legalábbis igyekszünk gondolni), de a bontás (melynek során egyrészt a tér, másrészt mögötte a modern irodaház készült el) számos másikat sodort magával – így aztán biztosan akadt köztük olyan is, mely eredetileg szürke volt, kopott és háromemeletes. De dologra. A tér tehát, melyet a szociáldemokrácia sokat szenvedett nagyasz szonyáról neveztek el, voltaképpen egy fél foghíjtelek: elnyújtott téglalap, benne egy darab mellszobor (Czinder Antal szobrászművész szobrászműve), alatta sárguló koszorúk, körötte fű, virágágy, padok, növények. Az apró parkot őszelőn némileg váratlanul bekerítették, zárható kapuval és „Építési terület” felirattal látták el: cikkzártánkkor nem tudni még, mi lesz ebből. A tér mögött murvával felszórt kis sétálóutca, amögött a már emlegetett irodaépület, melynek e kis tér is köszönheti létét. Csupa üveg meg vas, ahogy manapság dukál, bejárata előtt menedzsertípusú dolgozók szívják a cigarettát – odabent már tilos a dohányzás. A földszinti teret a porta mellett egy gyorsétterem uralja: van bejárata az utcáról és az udvarról is. Egyébként épp olyan, mint a belváros többi gyorsétterme, praktikus, olcsó és műanyag itt minden, beleértve az ételeket is. (Viszont étkezési utalványainkat minden mennyiségben elfogadják.) A tér (vagy mondjuk így: a pihenőkert) nem megy ki a Klauzál utcáig, hanem négy-öt méternyire onnan véget ér. Ott egy merőleges téglalap kezdődik, épp olyan zöld kerítéssel, mint amilyen a térnek van: ez pedig a kutyafuttató. Ottjártamkor egyetlen kutyát se láttam futtatni ott, de a korábban ott jártak nyomai – figyelmen kívül hagyva a tiltó táblákat – bizony, vastagon megtalálhatóak. A Wesselényi utca páros oldala már nem tartozik a térhez: az olyan, mintha a páratlan oldal nem is létezne. Vagy mintha úgy létezne, mint régen: páratlan oldalként. Ott, a páros oldalon, folyik tovább az élet a régi mederben. Egy patika, egy virágbolt, egy használt gyerekruha-bolt (nem a gyerek használt, hanem a ruha), egy kisközért, egy kocsma, egy pék követi egymást, épp úgy, mint annyi más helyen itt a környéken, legfeljebb az üzletsort lezáró elegáns molett divatbolt lóg ki némileg a sorból. Szurkolok is érte nagyon. Ahogy az egész Kéthly Anna-térért is. Ebben a városban oly kevés a zöld és oly kevés a Kéthly-kaliberű ember, hogy mindkettőre külön-külön is illene nagyon vigyáznunk. ● idézi hát a rég halott zseniális szerző, Shakespeare szellemét is, aki igen hasznosan segít a régi világi poézis és a mai prózaiság szembeállításában. Elcsábítja és megszökteti a házaspár renitens gyermekét, miközben nem győz ámulni a mai társalgási stíluson. A Spinoza pódiumán baloldalt a lepedőkkel behányt zongora jelzi a meglehetősen zilált háztartást, jobboldalt néhány elengedhetetlen berendezési tárgy segíti a játékot. Tóth József megöregedett gyerekként telibe találja az elnyűtt Rómeót, akit nem hagytak meghalni, amikor kellett volna, és egyre kényszeredettebben húzza az utált igát. Időnként az ablakon távozik, máskor meg Lőrinc barátként ugyanott érkezik. Nagyváradi Erzsébet technikásan adja a házsártos feleséggé, féltékenykedő asszonnyá, aggodalmaskodó anyává lett Júliát, továbbá a lányt, akiért aggódik, valamint az intrikus dajkát. Réti Barnabás megtestesíti Shakespeare-t, de szellemét nem idézi meg. Czeizel Gábor rendezés ében hatásosan pereg a történet, amelyet még azzal is megcsavarnak, hogy a játszók olykor kilépnek szerepükből, és színészi feladataik igazságtalan elosztása fölött folytatják a házastársi civódást. Szóval a Kishon-darab előadása nagyjából megütötte a mértéket, és pontosan azt nyújtotta, amit várhattunk tőle. Nem nyújtotta viszont azt Bächer Iván legújabb zsidó kabaréja. Többet is adott, de kevesebbet is. A bemutató nézőinek egy része azzal állt föl a székéből, hogy mi volt ebben a kabaré. Pedig Eszes Fruzsina és Rácz Attila most is érzéssel és humorral kuplézott, Ökrös Ottó virtuózan zongorázott. Mégis igazuk volt, ha a kabarét Sas Józsi -egységekben mérjük. Bächer Iván keserű szenvedéllyel idézte a történelmet és olvasta fejünkre a jelent. A kabaré nyelvén beszélt, de a próféták haragjával. Benne volt az estben mindaz, ami a legutóbbi hasonló műsor óta történt ebben az országban, ebben a városban. Csak éppen jogos dühét és kétségtelen igazságát az író ezúttal nem támasztotta alá a szokott készültséggel. Ismerős dalok és ismerős történetek kötötték a jelent a múlthoz – túlságosan vékony szállal. Igaz, az est teljes címe nem ígért többet, mint bővített átiratot. Ám amivé a mondandója bővült, ahhoz már az átirat kevés. ● 14 BUDAPEST 2010 október Visszajáró LXXIX. Jolsvai András
