Budapest, 2010. (33. évfolyam)

9. szám szeptember - Zeke Gyula: Gang

éggel, melyen bárányfelhők szöknek, elsza­badult függönyök. Szemben az efféle romkocsma-udvarok legtöbbjével, a Gang udvarán nincs pult, az utcafrontra nyíló zárt tér pultjánál kell rendelnünk, s kivinni magunkkal italunkat asztalunkhoz. (A belső rész a maga arányo­san megépített galériájával vendégtér volt egyébként a Gang előtt is, legutóbb afféle ír bár, amely Subway néven fulladt ven­dégtelenségbe.) Ha éhesek is vagyunk, az udvarra menet bekopoghatunk, mintha an­nak idején a vicihez, a grillkonyha ablakán, s az öt-hat tételes kínálatból választva liba­májas szendvicset avagy gangburgert ren­delhetünk, melyet a szemüveges séf úr az asztalunkhoz hoz. Ha délután négykor, nyi­táskor érkezünk, szabadon választhatunk, melyikhez. Nagyobb társaságok számára kedveznek a katonai étkezdék berendezé­sére emlékeztető hosszúpados faasztalok, nekem mégis inkább azok a ritkás bordá­zatú kisebbek kedvesek, amelyek X-alakú acéllábakon állnak hasonló építésű, szolgá­latkész székeik között. A Gang – sok más társához, így az emlí­tett Fogas házhoz hasonlóan – kultúrkocs­ma is. Pár hónapos fennállása során máris több – egymást havonta váltó – kiállítást, számos koncertet és egy-egy lapbemuta­tót tudhat maga mögött, a hatalmas udvar óriás ernyőjén emellett a vébé meccseit is látni lehetett. E múltja és jövője egyszerűsí­tett honlapján – gangkocsma.blogspot.com – tanulmányozható. Ha szerencsénk van, olykor afféle hirtelen támadt, programon kívüli zenélésbe is csöppenhetünk, számos zenekar próbál a Gangban, vagy betéved­nek, mondjuk Darvas Ferenc kitűnő tehet ­ségű fiai; Bence és Kristóf , és a pianínóhoz ülnek. (Apjukat, helyeselhető módon, csupán az egy szál fehér ing év- és napszaktól füg­getlen viselésében nem követik.) Az udvar hosszanti tengelyében a falhoz tapadó lép­cső és a kicsiny emelvény nem pusztán szó­noklatok tartására vagy dj-állás kiépítésére, de költemények felolvasására is alkalmas. Valahonnét egy átlátszó plasztikemelvény is odakerült, amelyen ragasztott, fekete be­tűkkel ez olvasható: SZÓIVÓSZÉK. Az ud­var tere ideális zenei és drámatér, melyben a megfelelő helyről indított emberi hang önmagában is képes elérni a sarkokig, han­gosítással pedig az asztal melletti beszélge­tések közvetlenségével ér fel. (A koncertek hangerejére vonatkozó panaszok – melyeket az önkormányzat szigorúsága okán a bérlő­párosnak komolyan kell vennie – jellemző módon eddig csak a szemközti és a szom­szédos házak legfelső emeletének lakóitól érkeztek, abból a magasságból, ahonnét a hangok az udvar nyitott templomából az égbe csordulnak.) Budapest felett gépma­darak szállnak, nem látjuk őket, csak halljuk magasan őrlő bariton-morgásukat. Messze még az éjjel két-háromórai zárás, megfontol­tan rendelhetünk, s elhelyezkedhetünk az udvar azon kiválasztott asztalánál, amely megfelel egyéniségünknek. Sört mindenképp iszunk, mely itt a Buda­pesten kevés helyt kapható, 1795-től gyár­tott Ceske Budejovice-i Samson lesz. Nem ér bennünket csalódás, ha a ház valamelyik pálinkájával is próbálkozunk, magam az Agárdi főzde sörpárlata mellett döntöttem, nem hiába. Kávét többször is iszunk majd, ezt (Julius Meinl) különös alakú, keskeny és hosszúkás (tízszer huszonöt centiméte­res), szilvakék színű plasztiktálcán kapjuk, melyen óriás drapp kávészem virít. Az egy­kori bérlők csak a cégtábláikat hagyták itt­ott maguk mögött, szabadon gyönyörköd­hetünk a függőfolyosók néma karzatában. Jó itt, végre figyelhetünk a részletekre is. A zárt tér színharmóniáját kedves hármas­hangzat: az udvar közepére lejtő betonszel­vények szürkéje, a falak fröccsentett sárgá­ja és a függőfolyosók öntöttvas korlátjának feketéje adja meg. Zöld szólamárnyalatok is megjelennek: fakádakban ginko biloba, fikusz, közönséges bokrok állnak, a falon lopótök kapaszkodik. A kilövőállványszerű, tejüveges liftakna oldalában ezüst esőcsa­torna kúszik, a torkolatában hűsen elnyú­ló zöldalgafolt. Az első emelet függőfolyo­sóiról kék, sárga, piros lampionok lógnak, a korlátok közt kötelek feszülnek, rajtuk örökké száradó ingek, pólók, nadrágok, zoknik, melltartók, gyermekruhák... A kor­lát négyszögének szomszédos szelvényein egy drapp, rozettás és egy piros műperzsa­szőnyeg lóg alá nyugalommal, a szószék­szerű emelvény melletti ablakokban hosszú fátylak lengedeznek lassú, lila moccanással. Ma nincs koncert, a falon bagolymód gub­basztó hangszórók mégsem némák: Edith Piafot, a még fiatal Leonard Cohen t s végül Cseh Tamást hallgathatom. „Éltek-e még, réégi lányok, vagy alusztok már, vagy alusz­tok már, vizes homokban, sáárga lányok, sok fehér fehér babák...” Ülök, alkonyodik las ­san. Asztalomon, mint valami megbűvölt rókamanguszta, bársonysárgán remeg egy pohár búzasör. ● 29 BUDAPEST 2010 szeptember

Next

/
Thumbnails
Contents