Budapest, 2010. (33. évfolyam)
9. szám szeptember - Szécsényi Mihály: Egy pesti kéjnőtelep 1934-ből
érzelmet, pusztán a nyers szükségletek kielégítésére hivatottak. Ezért a kéjnőnek „látogatójával zene mellett dorbézolni, vele szeszes italokat fogyasztani tilos” – mondta ki a rendelkezés. Természetesen a nyilvános találkahelyeken vagy a kéjnőtelepen is előfordulhatott, hogy várni kellett. A rendőrhatóság engedélyezhette egy, esetleg két várószoba kialakítását, amelyeket azonban csak a legegyszerűbben és legszükségesebb módon lehetett berendezni. Különösebb kényelmi célt szolgáló bútorokat, vagy díszesebb tárgyakat (pl. pamlag, párnázott karosszék, tükör, képek, szőnyeg, stb.) felhasználni nem lehetett. Az egyik kéjnőtelep a ma is álló Kender – ma Auróra – utca 15-ös számú házban működött. A földszintes épületet 1859-ben építette Breiner Ferenc , míg terve zője és kivitelezője Hild Károly volt. A lakóházként szolgáló eklektikus stílusú házat többször átalakították, bővítették. A környék ingatlanjai már az 1920-as években is sokat értek, ám a harmincas évek elején még értékesebbé váltak, főleg ha alkalmasnak bizonyultak prostitúció céljaira. A Kender utca 15. 1932-ben még csak 6000 pengőért kelt el, de özv. Király Sándornénak és birtokostársainak alig két évvel később már 20.000 pengőt kellett fizetniük érte. A rokoni vállalkozás alapját az a tapasztalat jelentette, amit a család két tagja a Conti – ma Tolnai Lajos – utca 18. szám alatti kéjnőtelep házfelügyelőjeként szerzett. Az épületet, a mellékelt terv alapján átalakították úgy, hogy 14 kéjnő lakhasson és dolgozhasson benne. Egyedül a házfelügyelői lakás állt egy szobából, konyhából, kamrából, sőt saját vízcsappal is rendelkezett. A Kender utcai kéjnőtelepnek 1941-ben mind a 14 lakása foglalt volt. Mai szemmel nézve nehezen lehet lakásnak tekinteni ezeket a komfort nélküli lakrészeket, amelyekben csak a villamos áramot alkalmazó világítást tekinthetjük korszerűnek, míg a vízcsap és az árnyékszékek az egyik udvari szárny végében helyezkedtek el. Az utcai szobákért a kéjnők napi három, azaz évente 1095 pengőt fizettek, míg az udvari „apartmanokért” csak napi 2 pengő 40 fillért, azaz évente 876 pengőt kért a tulajdonos. Ezek az összegek lakbérként igen magasnak számítottak ezen a környéken. Nem véletlen, hogy Peyer Károly már 1927 decemberében azt fejte gette egyik közgyűlési hozzászólásában, hogy ezek a házak komoly mértékben befolyásolják a környék fejlődését: „senki sem törekszik arra, hogy ezeket a telkeket beépítse, mert ezek a rozoga házak olyan nagy jövedelmet hoznak, mintha ott egy háromemeletes bérpalota állana.” A kéjnőtelepeken dolgozó nők átlagéletkora meglehetősen magasnak bizonyult; a Kender utcai házban 45 évnek. A legöregebb hölgy 50, míg a legfiatalabb 26 éves volt, tehát a kéjnők többsége már túljutott legszebb évein, a negyvenes évei elején járt. A 14 főből nyolc még hajadonként élte életét, négyen elváltak és ketten még házasságban éltek. Ebben a kis „közösségben” igen vegyes, de a fővárosra jellemző vallási összetétel jött létre. Heten római katolikusok, hárman reformátusok, ketten izraeliták, míg egy-egy fő evangélikus, ill. görög katolikus volt. Ami a körülményeket illeti, hasonló volt a helyzet a Conti utca 18. szám alatti kéjnőtelepen, mert az ottani lakásokba is csak a villany volt bevezetve. Itt az átlagéletkor alacsonyabb: csak 33-év volt. A lakbérek csaknem azonosak; az utcai szobák esetében 90 pengőt tettek ki havonta, évente1080-at, míg az udvariak 72 pengőbe kerültek, ami évente 864 pengőt jelentett. A rossz körülményekből, a kéjnőtelepeken dolgozó nők életkorából, ebből következő fizikai állapotukból, de különösen abból, hogy ezek a házak mégis működtek és komoly jövedelmet biztosítottak tulajdonosaiknak, arra következtethetünk, hogy a prostitúciónak ezek az intézményei Budapesten a belső kerületekhez és más intézményekhez viszonyítva – pl. egy garniszálló költségeihez vagy egy magánkéjnő lakásához képest – olcsónak számíthattak. Tömeges igényeket szolgáltak ki meglehetősen igénytelenül, különösen a háborús konjunktúra idején, és a prostitúció egyik alsó szintjét jelentették a fővárosban. A nagyváros éjszakai élete és szórakoztatóipara ugyanakkor gyorsan átlépett az 1926-os szabályozás keretein. A titkos prostitúció különböző formáinak megjelenése mellett a mulatókban, bárokban, éttermekben, táncos helyeken nagy számban alkalmaztak olyan női munkaerőt – kisegítőket, táncosnőket, pincérnőket stb. – akiknek a munkája csak prostitúciós tevékenységük fedezésére szolgált. Ez a rendszer szolgálta ki a tehetősebb embereket, a férfiak és a nők pénzes vagy pénzre vágyó, és megfelelő adottságokkal rendelkező részét. A kéjnőtelepeket a prostitúció más legális formáinak betiltásával egy időben, 1949 nyarán zárták be. A Kender utca is új nevet kapott, néhány évig az Eszperantó nevet viselte. Az épületet 1951-ben kiutalták az Országos Lakásépítési Vállalatnak, amely munkásszállóvá alakította át. Gondnoki lakást, betegszobát, társalgót, közös mosdót, WC-csoportot, közös konyhát és természetesen több hálótermet alakítottak ki. Az épület ebben, a korábbi helyzethez képest korszerűnek tekinthető állapotában tökéletesen megfelelt volna bordélyháznak. A gondnoki lakásban lakhatott volna a tulajdonos, a társalgót szalonnak lehetett volna használni, stb. Az utca nevét 1955-ben ismét megváltoztatták, ekkor kapta a napjainkig használatos Auróra nevet. A volt kéjnőtelep épületében a sok változás és átalakítás után 1964-ben építette meg az egyik lakó az első fürdőszobát... ● 27 BUDAPEST 2010 szeptember fotó: Sebestyén László
