Budapest, 2010. (33. évfolyam)
9. szám szeptember - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 A kép békebeli hangulatot áraszt, de a tekintetekből mást is ki lehet olvasni. Mintha megállt volna valaki az asztalunk előtt, és rossz hírt mondott volna. Akkoriban szájról szájra jártak az igazi, a fontos, a félelmetes hírek. Az is nyilvánvaló, hogy az illető nem szívesen látott ember az asztalnál. Matyi mintha még a testtartásával is jelezné, hogy mi itt hárman jól vagyunk együtt, és nem kívánunk többen lenni. (...) A fiatal festő finoman és zseniálisan ezekbe a remekül eltalált arcokba, tekintetekbe és pózokba kódolta a korszak hangulatát, talán még többet is annál, mint amennyinek tudatában volt. Lett is belőle hatalmas, több felvonásos botrány. VAJDA MIKLÓS: EGY KÁVÉHÁZI ASZTALRA (CSERNUS TIBOR „HÁROM LEKTOR” CÍMŰ KÉPÉRŐL) Az a sok fránya taxis Nyilvánvaló, hogy a legtöbb taxis nem pártolja a városarculati tanácsnok ötletét, hogy Budapesten is legyen a taxik színe egyforma. Ugyanis sokan magánkocsinak is ugyanezt használják – csak leveszik a jelzőt és máris visszavedlenek civillé. A céhesedést annál inkább támogatnák... Azt mondják, épp annyi itt a kocsi, mint New Yorkban, ahol pedig szigorúan maximálják a számukat. Csak akkor lehet hozzájutni, ha valaki eladja, borsos összegért. Pesten ellenben (a taxisok szerint) ma túl sok az engedély – akárhányat kiadnak. Ez persze jó nekünk, az utasoknak, ma már nyugodtan lehet klimatizált, füstmentes kocsit rendelni, az is egykettőre akad, kánikulában is. Az első taxik Budapesten nem követték azonnal az automobilok megjelenését. A bérkocsisok lobbija húsz éven át képes volt megakadályozni elterjedésüket. A főváros végül két céggel kötött egyszerre szerződést, az első húsz MARTA típusú zöld taxi 1913. június 1-jén állt forgalomba. A nagy eseménynél megjelent egy államtitkár, egy alpolgármester és maga a budapesti rendőrfőkapitány. A sofőrök általában autószerelők, tönkrement fiákeresek voltak. Bárczi Géza taxis az első napon 50 korona forgalmat csinált, 25 korona borravalót kapott, amivel igen elégedett volt, ám ebédelni se jutott ideje, és arra panaszkodott, hogy az állandó kormányzástól felhólyagosodott a tenyere. Állandóan hordta az államrendőrség által rendszeresített sapkát. (1929-re már csak 19 lófogatú bérkocsi maradt.) A budapesti taxisofőrökben az az érdekes, (szemben mondjuk Amsterdammal), hogy ritka kivétellel őshonos budapestiek, vagyis magyarok és fehér emberek. Már majdnem minden taxiban van helymeghatározó (ún. dzsípíesz) szerkentyű, amelyik megmutatja a sofőrnek, hogy mikor merre forduljon. Akkor már jöhet a sok bevándorló, aki a holtbiztos jóslatok szerint néhány éven belül el fogja árasztani a pincér- és taxis-szakmát. De akkor hová lesznek a mostani taxisok? Hát övék lesz a taxi, nem? És közben ott pöffeszkednek majd a kávéházakban, és iPaden követik, merre járnak a taxijaik a sötét bőrű sofőrökkel... Három + egy műalkotás a metró területén A legrégebbi műalkotás 1984 óta Szász Endre porcelánra festett lapkákból összerótt, (azóta tönkrement) pannója a Dózsa György úti állomás névadójáról, amely az amúgy is vitatott életmű leggyengébb darabjai közé tartozik. Aztán ott van a Lisszabon városától ajándékba kapott hatalmas, tiritarka csempekollekció a Deák téri állomás 3-as metró megállójánál. A csempéken egy-egy betű, ezek portugál és magyar hírességek nevét adják ki. A múltkor Camoës és Ady nevét silabizáltam ki. De kell ott lennie sokkal több névnek is. A főpolgármesteren és a portugál szakosokon kívül ez se tetszik senkinek... 2005-ben aztán a Kossuth téri metróállomás modernizálását az koronázta meg, hogy oda került Oláh Mátyás László „Teiresziász” című alkotása, vak ember bottal és egy vakvezető kutya, bronzból. Egy interjúból azt lehetett megtudni, hogy a szobrász egy labradort keresett modellnek, s a tenyésztő, akit ajánlottak, véletlenül a BKV egyik vezető beosztású munkatársa volt... Amikor elkészült mű, akkor a verseny minden mellőzése nélkül meg is vették... Szó se róla, érdekes kortárs mű, kicsit alaposabb szemrevételezéssel rájöhet a néző, hogy a férfi nadrágban, meztelen felsőtesttel ül. Kinyújtott kezével valaha csak érintette, de nem fogta a (nyilván fehérnek képzelendő) botot. Amelyet azonban az avatás után igen hamar elloptak. Egyszer pótolták, de aztán ismét eltűnt. Így aztán végképp érthetetlenné vált a mű. És valami magyarázat is kellene: a kalandos és hosszú életű, sokat foglalkoztatott vak jós ma már enyhén szólva nem része az általános műveltségnek. Van azért a metróban egy jó dolog is – a Kányádi pad az Arany János utcai megállóban – szabványos pad, de sok szellemmel. Műalkotás, de nem „úgy”. Ezt mindenki ismeri, ugye? Simplicissimus hét életvezetési szabálya, és még három, amiről csak álmodozik Az olyan magától értetődő, sokat ismételgetett tanácsot, mint hogy „mindig menj gyalog, ha teheted” nincs képem megismételni... Kezdjük inkább egy kis okoskodással. A vásárlás-szociológia egy ideje már feltárta, hogy alapvetően három fajta vásárló van: – a diszkontvadász, – a hasonlítgató, – az örömszerző típusú, persze a legtöbb ember váltogatja ezeket, az aktuális élethelyzettől, anyagi/ társadalmi állapottól függően. A városhasználat is nagyon hasonló módon zajlik. Ha éppen munkába tartunk, vagy valami hivatali ügyet intézünk, netalán temetésre igyekszünk, akkor is csempésszünk bele egy kis örömöt. Tegyünk kerülőt, nézzünk látcsőbe (ugye, mindig van Önöknél?) ha otthon felejtettük, akkor fényképezzünk, akár a telefonunkkal. Hátha van este kinek megmutatni, merre jártunk, mit vettünk észre. Vagy akinek elküldhetjük. Este. Vagy ne, azonnal, ememesben vagy a fészbukon... Lássuk akkor a szabályokat. „MINDIG NÉZZ FÖLFELÉ.” Ősrégi városélvezeti szabály. Számtalan öröm vár ránk szemmagasság felett – és számtalan bosszúság is, az ócska emeletráépítések, a vissza nem épített tetődíszek miatt. De hát egy világvárosban minden érdekes, ami figyelemreméltó... „MINDIG FEL KELL MÁSZNI.” Ezt a bölcsességet Simplicissimus legjobb barátjától, Complicatustól hallotta, még fiatal korában, eredetileg arra vonatkozott, hogy 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
