Budapest, 2010. (33. évfolyam)
1. szám január - Horváth Júlia Borbála: Nyitott műteremben
– Elhoztam néhány rajzomat. Megnézné? Még senki sem látta őket. – Ide velük. Aha... állatok. – Affélék. Különleges állatok. Például barlangi zsiráf. – Látom, látom. Jó ez a humor. Az eltökéltséggel nincs baj. De ha ennek a macskának följebb kunkorodna a bajsza, akkor éppen a jellegzetességét kapnánk el. Próbálja... – de inkább tegeződjünk – próbáld figyelni a figurákat. Melyik milyen sajátos jeggyel rendelkezik, s azt megfogni. Az már a nehezebb rész, valójában azzal kezdődik a művészet. De ez a lendület tetszik, a bátorság... Mutasd csak! – Ennek a címe: Bálna tévedésből lenyel te az űrhajót. – Ah, a címe... – Jó, jó, senki sem bújhat ki a bőréből... – Na, na, egy kicsit. Csak ideiglenesen átbújni egy másik bőrbe. – Művészet... – Egészségedre! – Egészségedre. A tanoncjelölt lassan végignéz sorozatán, a többiek közben rendezik soraikat; Katika újból a virágcsendéletet színezgeti, Márti a szőlőindákat egyengeti, Emese pedig a vízesés esését szabja meredekebbre; diktáljon a valóság, ha már ilyen nagyon belemerültünk. Közben a zenekar is belekezd a következő swingbe, ja, kérem, itt több szálon futnak az események, ha laptopról jön is a zene, attól még nekünk fújják a dalt. – Gyuri, tudnál jönni? Elakadtam. – Igen, látom. De tudod, hogy neked kell kijavítani, én csak a legritkább esetben nyúlok bele. A Katiéba is csak azért, nehogy elrontsa. Ott kellett megállnia, és ne tovább! Az a kép akkor, abban a pillanatban készen volt. Ha folytatja, csak romlott volna, azt pedig nem szabad. Az alkotás része, hogy az ember megérzi: idáig, és kész. – A múltkor én is így jártam. Kiállításra készültem, tudtam, hogy jönnek szállítani, én meg festettem tovább, és tovább, holott már csak lelkileg kellett, hogy foglalkozzam a képekkel, mert sajnáltam őket kiadni a kezemből. – Az a nagy dolog, ha valaki saját tárlatára fest. – Gondoljátok, hogy van különbség aközött, hogy magadnak csinálod, vagy a közönségnek? Ezen a ponton az összes jelenlévő kezében megáll az ecset, a pohár, kicsit elméláznak, ki-ki beleéli magát abba, amibe bele kell, végül kiegyeznek egy döntetlenben, miszerint mindenki kapja meg, ami jár neki: az alkotó a szabadságot, a néző meg azt, ami abból kikerekedik, és fordítva. – Hát így élünk mi itten, néha vitatkozgatunk, máskor meg csöndben vagyunk; délelőtt tíz-tizenegytől délután ötig bárki jöhet, nemhiába Nyitott Műterem a nevünk. Hol erről, hol arról beszélgetünk festés közben, a felmerülő problémák mind-mind a fejlődést segítik elő. Olykor csak olvasgatunk, szemlélődünk, vagy elmegyünk egy képtárba, megnézünk egy videót, mikor, hogy. – A Gyuri, ő egyszerűen leírhatatlan! – Azért néha kiabál is velünk, hogy ne nyomj ki annyi festéket, ha nem használod el, de csak olyankor emeli meg a hangját. – Vagy ha elkapja a lendület, kikapja az ecsetet a kezünkből, és helyre teszi a vonalakat. De nagyon ritkán. Sajnos... – Én negyven évig egyáltalában nem festettem, aztán idekerültem mellé, s azóta naponta két-három óránál nem adom alább. – Mi az, hogy alább? Én viszont nyolc éven keresztül gyertyafénynél, télikabátban, sapkában festettem odahaza a jéghideg lakásban, azután itt föltáplálódtam – mindenféle értelemben. Szinte kizárólag a feketét használtam, Gyuri vett rá, hogy használjam a színeket, mégiscsak az élet részét képezik. Azóta egyenesbe jöttem, szeretek hazajárni, ahol folytathatom, amit itt, nála elkezdtem. – Nekem meg fogalmam sem volt őelőtte, mi az a perspektíva, ő láttatta meg velem a rövidülést a torzítást, azóta mintha kicserélték volna a képeimet. – Ugyan, kiével cserélték volna ki? Az is te magad voltál akkor, és vagy most. Mindnyájatoknak megvan a maga története, ahogyan az enyém is. A képeken látszik, Nyitott műteremben szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László „A műalkotásban felfedezett szépség – emlékezés. Mégpedig Isten általi emlékezés, vagyis annak bizonyítéka, hogy rendelkezünk azzal a tudással, amely képessé tesz bennünket a megismerhető megismerésére és a lélek halhatatlanságának elfogadására.” Ghyczy György festőművész kiállításának megnyitóján elhangzott szavak ezek. A lélek halhatatlansága a szív nyitottságának függvénye is; például úgy, hogy a művész kitárja termeit az érdeklődők és a tanulni vágyók előtt, akik rövidesen már rendszeresen hazajárnak hozzá. Az ige kiszabadul, s az ecsetek nyomán fölépül egy szokatlan, hétköznapi legenda. 25 BUDAPEST 2010 január Ghyczy György festőművész
