Budapest, 2010. (33. évfolyam)
6. szám június - Nagy idők tanúja: Báró Podmaniczky Frigyes
himbálódzni,” – jegyzi meg ő (egy babona kedvéért) amit más a dolog természetessége miatt nem említene, de ami a mi szemünkben már jellegzetessé teszi a tájat és a kort. Ilyen vidéken utazik. Mikor mint lelkes 19 éves reformer és politikus-inas a nemzeti ellenállás zajló várából, Pozsonyból legelőször a gyűlölt Bécsbe, az ellenség fészkébe az egyik nagy politikus társaságában átrándul, hogy az ellenfél szállásán kicsit körülnézzen, ezt így foglalja össze: „Mialatt Almássy Pál saját ügyei után járt, én a színházakat és nyilvános mulatóhelyeket kerestem fel, mely alkalommal egy igen kedves szőke bécsi ifjú lánnyal volt szerencsém közelebbről megismerkedni. Első női ismeretségem hazám határain túl.” ... Az akkori főúri társaságot a fesztelen, természetes beszédmodor és magatartás jellemezte. A természetes érzésvilág, szóval a felvilágosultság. E társaságba járt – hogy csak a leghíresebbeket említsük – Batthyány Lajos, Batthyány Kázmér, Teleki László, Andrássy Gyula, Bethlen József. Színházban, színház utáni estélyeken, nagy ebédeken találkoztak. Ők honosították meg Pesten a kirándulást, ők voltak az első turisták, persze a maguk módján. „...amint a szebb napok jelentkeztek – referál a báró –, egymást érték a Városligetbe, Palotára, Margitszigetre, budai hegyekbe, szép juhásznőhöz, Városmajorba, Visegrádra való kikocsikázások, amikor azután 9-10 csinosan összeállított „túra kocsi”, melyek mindegyikén egy-egy szép nő volt látható, megtette a maga hatását. – Lovaink kantárrózsáján s a kantárunk gomblyukában mindig az illető kocsit megtisztelő hölgy kedvencz virága díszelgett.” ... A fiatalember már nemcsak figyeli a világot, de bírálja is. Egyforma hévvel sorolja fel kifogásit a feudalizmus csökevényei ellen, a különös alakú, szekeret, hattyút, lantot ábrázoló virágcsokrok ellen, melyeket az ifjú arisztokraták Elssler Fanny híres lába elé hordanak a színpadra, vagy az ellen, hogy Bethlen Gergely udvari bolondot tart, egy színész képében, akinek különben az állandóan utazó gróf mellett „egyszersmind útimarshall gyanánt gondoskodnia kellett arról is, hogy mindenek rendben s simán folyjanak le” aki tehát mégsem lehetett egészen bolond. Önmagát is bírálja. Minden tette után megjegyzi, büszke-e rá, vagy szégyelli. Agarászataira büszke; megtudjuk, hogy egész élete folyamán pontosan hányszor lovagolt kopófalka után; 223-szor lovagolt. Tevékeny részt vesz a márciusi eseményekben, előbb Pozsonyban, aztán Pesten. Megjegyzései ezekről nem rokonszenvesek. Petőfi szerepét izgágának, ami ennél is sértőbb, unalmasnak mondja. Mikor Ausztriával a háború kitört, beáll katonának. Gróf Károlyi István a maga költségén lovasezredet állított ki, az agarászó, bálozó barátok egy része már ebben szolgál. A báró is ide kéredzkedik. Veszélyes csatákban vesz részt, de a veszélyről is, a csatákról is alig van szava. A hidegre panaszkodik, mínusz 24 fokos fagyban kell naphosszat ide-oda ügetni az országban. Más baj is adódik. Jó egynéhány napi lovaglás és csatározás után egyszer végre Szarvason némi pihenőhöz jutnak; ebben sincs köszönet. „Itt történt az – írja –, hogy báró Amberg kapitányunk, egy kissé könnyelmű fiatalember, egy igen szép, ezredünket követő hölgyet – aki utóbb mint Amberg Marie híressé vált, s Párizsban halt el szegény fényűzés és pompa környezte nyomorban – a Tomcsányi kastélyban nyervén elhelyezést, ott a hölgyet nejének adta ki, ami nagy megbotránkozást szült s nekünk iszonyú sok kellemetlenséget okozott.” Ilyeneket jegyez fel, s ezekkel nagyobb szolgálatot tesz – még a történetírónak is –, mint ha a csatákról adna pontos leírást. Különben derekasan verekszik, végigküzdi az egész szabadságharcot. Lelkesedik a nép ügyéért, de azért – mint az arisztokratákról – a népről is van egy-két jellemző és igaz, mert mellékesen elejtett emberi megjegyzés. Mindig csak a pillanatot figyeli: ezért optimista. A magyar hadsereg tragikus fegyverletétele meglepi. Személyesen részt vesz a világosi nagy eseményben, látja a hadak szétbomlását, összeölelkezik a vezérekkel, akiket nem sokkal azután felakasztanak, ő rá magára is fogság vár – de hitét nem veszti el. Egyszerűsége megrendítő, mikor az utolsó nagy jelenetet elmeséli. „Összes pénzkészletemet – írja –, mely 620 forintot képviselt, elosztám szakaszonként a legénység között, meg lévén győződve arról, hogy nekik inkább leend szükségük e néhány forintra, mint magamnak. Zászlóinkat szerte téptük s emlékül elosztogattuk foszlányait, a rudakat az üres tokkal adván át. Midőn embereimtől megváltam s Leiningen tábornokomtól (az egyik aradi vértanútól) elbúcsúzék, keservesen sírtam, mint aki mindenét, a mivel bírt, egy csapás súlya alatt elveszti. Nem lévén képes soha egészen elcsüggedni, e leverő jelenet közben sem, mikor osztályomat gyalog, katonai dísztől megfosztva elvonulni szemlélém, oda kiálték nekik: Fiúk megvirrad még valaha, ne féljetek!” Elhihetjük neki, hogy így érzett. Mindössze 25 éves ekkor. Élete útján idáig akartuk követni, eddigi sorsa környezete érdekel bennünket. Még rengeteg kalandon ment át. Őt is elfogták, besorozták osztrák katonának; mint közlegény szolgált, ő az arisztokrata; e fonák helyzet rengeteg szenvedést okozott neki, ezt ő még több csínnyel torolta meg. Később is szerepelt a közéletben, pártelnök lett, az operaház intendása, szerkesztő, utcát is neveztek el róla. Pesten mindenki ismerte, személyesen is, főleg kockás öltözékéről, melyhez anglomániából ragaszkodott. Mint mondtuk, igen sokáig élt. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek alakjához egy-egy ország köztudata több nemzedéken át úgy hozzászokik, hogy azokat a halálhír se változtatja meg. Akiknek már életükben legendájuk van. Podmaniczky Frigyesnek csak életére emlékeznek Magyarországon az emberek, halálára alig; ha az idő nem tenné lehetetlenné, azt hihetnők, hogy még ma is él. ● 16 BUDAPEST 2010 június Eötvös utca 14. (2010) Clark Ádám tér (Kutas László, 2007)
