Budapest, 2010. (33. évfolyam)
6. szám június - Nagy idők tanúja: Báró Podmaniczky Frigyes
annak – írja a báró –, hogy atyám ágostai hitvallású volt mégis a türelmetlenségnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető cselekedeteiben és eljárásában. A besnyői kapuczinus kolostor gvardiánja s társai mindenkor szívesen látott vendégek valának házunknál...” Kedvelte az idős báró a zsidókat is, ősi családi birtokára, Aszódra ő telepítette le őket. Mert „Akkoron – még nem bírván oly nagyszámú s veszélyes proletariátussal, mint most – híre sem volt még az antiszemitizmusnak, a házi zsidó vagy zsidónő mintegy a családhoz tartozónak tekintetett; a zsidó lakodalmak pedig nagy örömünkre mindenkor az aszódi kastély páratlan szépségű s tágasságú, 3 öl hosszú nyílt erkélyén folytak le, anélkül, hogy bárki is legtávolabbról megütközött volna e patriarchális szokáson.” Ilyen nevelés hatása alatt a báró, amint a saját feje után kezd gondolkozni, a reformeszmék hordozóihoz csatlakozik, a közelgő 1848 jövendő hőseihez. Ő nem hős természet, ezt nem lehet elmondani róla. Véleménye a hazáról, szabadságról, zsarnokságról nagyjában mindig egyezik a többség véleményével. De vannak korok, mikor a többség véleménye is magasztos, mikor maga a kor hősi. Így lesz – annyi társával együtt – az ifjú báró is hős, sőt szabadsághős, sőt fegyverrel küzdő forradalmár, − miközben egy pillanatra sem szűnik meg köznapi embernek, a köznapot élvezni és megfigyelni tudó léleknek lenni. A csataterekről, amelyeken nemzetének sorsa dől el, ő maga így emlékezik meg: „A végzet e megmásíthatatlan határozata az 1849-ik évi július 2-án vívott komáromi emlékezetes csata alkalmával teljesedett be, mikor a Görgey tábornok megsebesülését követő harczi tusa közben órám, lánczom, s a Phémi gyűrűje is nyomtalanul eltűnt.” A végzet e megmásíthatatlan határozata itt egyesegyedül Phémi, egy gyönyörű (bár kicsit tömzsi) bojár lány gyűrűjére vonatkozik; egy meghatott pillanatban bárónk megfogadta Phéminek, hogy gyűrűjét élete végéig viselni fogja, íme, nem ő tehet róla, hogy ígéretét nem tudta beváltani. De ez még később történt, mi tartsunk sorrendet. Kamaszkorában egy-két évet Pesten tölt; a többi arisztokrata-siheder társaságát látogatja; pompásan szórakozik. Össze-ösz szegyűlnek valamelyikök lakásán s ilyenkor úgy szórakoznak, hogy az után ugyan senki sem mondaná rájuk, hogy született arisztokraták. „Mulatságunk – vallja a báró – e szabad óráinkban tulajdonképpen abból állott, hogy igen ízletesen összeállított ozsonnákat szereztettünk be magunknak Fischer czukrásztól, Sándor nevelője Kapszay úr révén. Az ozsonna elköltése után pedig siesta fejé ben fuvócsövön át borsóval lövöldöztünk a faredőnyök mögül a hatvani és szép utczán végigsétáló vasárnapi közönségre.” A szórakozások az évek múlásával változnak. „Pesti létünk már úriasabb arányokat öltött – olvassuk a kitűnő emlékiratban –, hisz már hátaslovat is szabad volt tartanunk a városban s délutánonként, függetlenül magunkra, Adams lovagoló mesterünk kísérete nélkül tevénk meg a sétalovaglásainkat. Ezek közben leghűbb társam gróf Andrássy Gyula volt.” Andrássy Gyula a Monarchia későbbi külügyminisztere, a berlini szerződés megalkotója, már akkoriban is bámulatba tudta ejteni a világot. „...fogadást ajánlott gróf Széchenyi Istvánnak – meséli Podmaniczky –, hogy az akkor részben kifeszített híd lánczán a pesti partról felmegy az első pillér magaslatáig. Hogy ha ily séta lehetőségére csak gondolok is, szédül a fejem; de Gyula gróf egyenesen mint a gyertyaszál, elindult, s végig felment a lánczon, szemhunyorítás nélkül.” De elérkezik az önállóság ideje is és ezzel a más szórakozások és gondok. A báró belépése a világba ünnepélyes pillanat. A voltaireianus atya már nem él, a családot az anya kormányozza; „magyar özvegy”, ami szokásban azt jelenti, hogy a gyászruhát sohasem teszi le, a törvénykönyvben pedig azt, hogy a családi vagyonból, amíg ő él, a gyermekek jog szerint egy fillért sem igényelhetnek. Szerzőnk nem helyesli ezt az intézményt. „Nem nevetséges állapot volt-e az – kérdi –, látni egy családos apát, az élet delén már jóval túlhaladott férfit, aki még mindég anyja, mint „magyar özvegy” gondnoksága alatt nyögött; semmiről s semmiben sem lévén képes önállóan rendelkezni. Volt eset rá, hogy 40-50 éves családapa naponta kapott édes anyjától csak éppen annyi aprópénzt – az akkori szólásmód szerint –, amennyit az öregasszony a maga korának ízlése és elvei szerint elegendőnek tartott.” Szerencsére a báró helyzete nem ilyen. Ő külön személyzetet kap, fogatot, lovakat, elegendő havi zsebpénzt és főleg megfelelő ruházatot. Az utóbbi nem volt kis dolog. A körültekintő báró megállapítja, hogy az abban az időben a férfiak aránytalanul többet költöttek öltözékükre, mint a nők. ... A ruházatnak magának okvetlenül legpazarabbul kiállított részét a fehérnemű képezte; egy-egy férfiingnek ára a legfinomabb vászonból, csipkefodorral kihányva 25-30 forint volt.” Voltak persze olcsóbb darabok is. A bárók is szűrt hordtak. Mégpedig írja Podmaniczky: „...többnyire czifrán kivarrottakat s nem ritkán csinnal s a fényüzés bizonyos nemével kiállítva; akkori szürömre most is emlékszem, mert nagyon szépnek tartottam s épp ezért kedveltem is nagyon; sötét hamuszín kelméből készült volt, feketére kivarrva egyszerű borsódivat szerint. Télen a szűrhöz úton báránybőr kis süveget viseltünk.” A báró mindezt megkapta, elhihetjük, hogy rövidesen kedvence lett a főúri fiatalság társaságának, amely a mindenkori ifjúság lelkesedésével osztja meg érdeklődését a szórakozások és a közügyek iránt. A táncvigalmak szüneteiben a párok az építendő Lánchíd terveit vitatják. Az ifjú arszlánok Hagen művésznő kocsija után vágtatva a nemesi kiváltságok eltörléséről értekeznek. A puritán demokrácia nagy harcát nem puritánok készítik elő. Ő is érdeklődik minden iránt. A reformok, a lovak, de mindenekelőtt a nők iránt. Sose nősül meg, de sorsa minden szakában úgy kell elképzelnünk, hogy hátrafordított fejjel, valami szép delnő után bámulva halad előre az úton, így halad át egész életén. Közben másról sem feledkezik meg. Amit így hátrafordított fejjel, vagy a kedves jelenség eltűnte után fürkészve észrevesz, arról pontosan számot ad. Sokat utazik. „A debreczeni akasztófa közelében elhaladván, azon egy akasztott embert láttunk 15 BUDAPEST 2010 június Ferenczy István utca, szülőház (Kutas László, 1994)
