Budapest, 2010. (33. évfolyam)
6. szám június - Nagy idők tanúja: Báró Podmaniczky Frigyes
A vérbeli mémoire-író tulajdonképpen nem írni szeret, hanem emlékezni, tollhoz csak jobb híján nyúl, azért, hogy akkor is mesélhessen, amikor ép nincs körülötte megfelelő hallgató. Az emlékirat az egyetlen irodalmi műfaj, amelynek ártalmára van az írni-tudás: minél szabadabb, minél csapongóbb a mémoire, annál őszintébb, annál több adatot tartalmaz, annál élvezetesebb. Ilyen módszerrel írt báró Podmaniczky Frigyes is, akinek a régi pesti életről való emlékezgetése irodalmunknak is, kultúrtörténetünknek is megbecsülhetetlen kincse. ... A nemes bárót a remek emlékezőtehetségén kívül ráadásul még hosszú élettel is megáldotta az ég, s mindvégig ártatlan, megtörhetetlen gyermeki szívvel és főleg gyermeki szájjal: úgy beszél, mintha maga sem tudná mit mond. A leglényegesebb dolgokat mondja el, a jobbra, balra elkanyargó szóáradat közben. ... Kitűnő szeme van a bárónak az ilyen valóságdarabkák meglátásához és bemutatásához. Ezt legjobban persze egy-egy táj, vagy városrész, vagy télikabát puszta leírásával éri el, egy-egy száraz beszámolóval valamilyen bálról, vadászatról, keresztelőről. Atyját, báró Podmaniczky Károlyt, aki dúsgazdag és ősarisztokrata létére részt vesz a Martinovics összeesküvésben, internálást szenved, orvosi és bányászati tudománnyal foglalkozik, így írja le: „Borotvált arcz, fehér nyakkendő, rumburgi vászon ing csipkével kihányva; galambszín, szűk sujtásnélküli nadrág; magyar hegyes orrú rojtos csizma; kék frakk sárga gombra; fehér vagy sárga mellény nyáron, télen fekete vagy vörös bársony mellény; de emellé rövidre nyírott hajat viselt. Általában édes atyám minutiosus tisztaságu volt, valamint külsejét, úgy egyéb szokásait is tekintve. A kereskedőktől és gazdatisztjeitől átvett réz- és ezüstpénzt – minő akkoriban egyedül használatban volt – azonnal eczetes vízben megtisztíttatta s ily fényes állapotban szolgáltatta vissza urának, a különféle e czélra otthon készült vászon zacskóba való elhelyezés kedvéért.” A bensőt illetőleg az idős bárót fia nagy demokratának, „ósdi nagy urainkat mindig mandarinoknak csúfolta”, nagy nép- és nőbarátnak festi. Egy-egy személy ábrázolása révén előttünk áll az egész 18. századbeli magyar főnemesség, amely felvilágosodottabb volt a szolgáinál. Az előítéletet mintha hírből sem ismerte volna. A protestantizmus akkor még jelent némi háttérbe szorítást, ütést és persze visszaütést. „Daczá ra Nagy idők tanúja: báró Podmaniczky Frigyes 14 BUDAPEST 2010 június Podmaniczky szobra a róla elnevezett téren (Kő Pál, 1993) SZÓL A RÁDIÓ Sávoly Tamás mentette ki a Magyar Rádió archívumának elfekvőjéből azokat a szöveget, amelyekből jó néhányat – történetükben először – publikálni is lehet immár: felolvasások, többnyire az 1940-es évekből. Eddig két közleményben Granasztói Pálnak Nagy-Budapest városrendezésével kapcsolatos szabadegyetemi előadásait adtuk közre két részben. A harmadik előtt most – az alkalomhoz igazodó megfontolásból – nem abba a sorozatba tartozó szöveg következik. Illyés Gyula 1938. augusztus harmadikán adta elő az alábbiakat, Podmaniczky Frigyesről mesélve. A Kockás Báróról születésnapján, június 21-én emlékezik meg mostanában Budapest, pontosabban az épített örökség védelmében kardoskodó közönsége, legszebb korszakára büszkén emlékező polgárai. E korszak egyik főszereplője éppen Podmaniczky Frigyes volt, életének egy sokkal későbbi periódusában, mint amiről a nagy klasszikus, a már javában publikáló, de még a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferenseként dolgozó Illyés Gyula mesél. A BUDAPEST az ő szavaival ünnepli az idén 140 éves Közmunkatanács legendás és munkás első emberét. Őrizve, gazdagítva emlékezetét. (A szöveget úgy adjuk közre, ahogy annak idején a gépiratban rögzítették, csak a legszükségesebb, az értelmezést segítő kiegészítésekkel, s némileg rövidítve.)
