Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - Török András: Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 „Talán nem is kellene azt elmondanom neked, ami még szívemen fekszik, kezdé ezután mosoly lyal ajkain anyám, de tapasztalván azt, mi előszeretettel viseltetel a nők iránt s tudván azt, ezek mennyire kényeztetnek téged, jó, ha útravaló gyanánt elmondom, hogy: nem arany mindaz, ami fénylik. Kedves fiam! Tűzd ki magadnak minden viszonyok között megtartandó szabályul s férfias kötelességedül azt, hogy soha férjénél levő nővel viszonyt kezdeni, illetőleg azt csábítani s általa magad csábíttatni nem fogod, ha csak szentül el nem vagy határozva arra, hogy ama nő becsületét házasság által megmenteni kész vagy. Ti, legényemberek, különösen ily fiatal korotokban, nem ismeritek a férjnél levő nő helyzetét, belső világát; a külszín után ítéltek s aszerint, amint szívetek vagy szenvedélytek azt óhajtja vagy parancsolja, jártok el. A férjnél levő nő belélete – akár boldog az, akár nem az – egy szentély, melyhez aki nyúl s lerombolja, köteles, ha ugyan bírja tenni, azt újból megalkotni; nebántsdvirág természetével bír e szentély, melyet egy érintés elhervaszt, de a legtöbb esetben a leggondosabb ápolás sem képes többé felvirágoztatni, hacsak egész odaadással nem ápolják azt hosszú időn át, mit a megfeledkezés egy pillanatában semmivé törpítettek.” Ezek után anyám megcsókolt s szokása szerint oda nyújtá nekem kezét, s én kezét megcsókolva, könnyes szemekkel távoztam, egy új világgal s törvénykönyvvel lelkemben. PODMANICZKY FRIGYES NAPLÓJÁBÓL A pesti Quartier Latin ígérete, a be nem váltott 1 db nagy magyar lázadó költő fehér kőből, iskolai használatra. 1 db pizzeria, a nevében a kelleténél eggyel kevesebb „i” betűvel. 1 db Szép Ernő emléktábla, méltatlan idézettel. 1 db pocakos proletár, 2 literes kólával, kopott Meinl-szatyorral, bermudában. Elhalad. 2 db ruganyos léptű, nagy-kópé-külsejű, szerelmes diák. Áthaladnak. 1 db hatvanas évekbeli gyerekkönyvtár, ahonnét a hölgyek Frici Papához járnak. 1 db romantikus zongoravirtuóz, bronzból. „Ahogy-Móricka-elképzeli” mozdulat. 1 db jónevű kávéház, valahai első fecske, már egyen-asztalokkal. 1 db skót juhász, kínai gazdával. Elhalad, pórázát húzva. 1 db művészeti dokumentációs központ, az első emeleten, jobbra, avantgárd nagyasszonnyal. 1 db bécsi tulajdonú avantgárd galéria, ugyanott, balra. 1 db kávéházba ojtott turistacsapda, óriás Patyolat helyén, francia névvel. 1 db nagykávéház, Ápisz és varrógépbolt helyén, vörösréz retró belsőségekkel. 1 db európai hírű zenepalota, már egyetemi célra, egyre tolódó átépítéssel. A lényeg megmaradt? Ad notam Costes, úttörő budapesti étterem Amikor megírták a lapok, hogy annyi év vágyakozás után az egyik budapesti étterem, a Costes végre elnyert egy Michelin-csillagot, öröm és büszkeség járt át, valami olyasmi, mint amikor az első magyar író Nobel-díjat kapott. Azok a szavak jutottak eszembe, amelyekkel John Lanchaster angol író foglalta össze az étterem-élmény lényegét: „annak tudata, hogy az ember végre megtért egy olyan környezetbe, melynek elsődleges célja az, hogy a mi szolgálatunkra legyen: a célirányos figyelem ragyogóan megvilágított palotája.” (Péter Ág nes magyarítása.) Az anglománok kedvéért: „the awareness that one has finally arrived at a setting designed primarily to minister to one’s needs, a bright palace of rendered attention.” (Debt to Pleasure). Szinte ugyanaznap került a kezembe egy blogbejegyzés, amely az azóta sajnálatosan kimúlt kontextus.hu portálon jelent meg néhány éve: „Jó lenne, ha a járulékos elemektől átrendeződne az egyszerű evés-ivás, de úgy tűnik, képtelenség egy időben teljesíteni az igényeimet: sok, finom étel megfizethető áron, új ízkombinációkkal, egy olyan helyen, aminek – ha van – a csillogása nem kizár és megsemmisít, hanem magához emel. Egy pillanat alatt otthonos, mégpedig azért, mert akik rajtam kívül ott vannak, nem a teljes elszigetelődést választják, hanem látens közösséggé rendeződnek minimum az azonos élvezetek okán, de leginkább azért, mert nem feszengenek. Ritka pillanatokban nemcsak az otthonosság érzetéig juthatunk el – bár az is már-már csodaszámba bír menni –, hanem tovább, a testi-lelki-szellemi jóllakottságig.” (Helmeczi Hedvig riportjából.) A Costesban – két, mások által fizetett étkezés után bátran mondhatom – mindez megvan, hiánytalanul. Gratulálok. Koszorús költő, tavasszal Az alacsony, kalapos költőt Simplicissimus hátulról látta meg az aluljáró luxus újságosánál. Két napilapot vett: egy mérsékelten baloldalit és egy igen jobboldalit. Öt perc múlva már a metrókocsiban futottak össze, szemtől szembe. – Láttalak az újságosnál. Milyen lapokat vesz egy digitális halhatatlan? – Mindenfélét... – felelte kitérően. – Mindennap kiolvasom az összes fontos napilapot. Abban a pillanatban magától felpattant a rozzant diplomatatáska zárja, s minden kiborult a latyakos műanyag padlóra. Legfelül éppen a jobboldali újság. Ketten szedegették össze az újságokat, az összegyűrt reklámszatyrokat, a többi holmit, a metró-kocsi utasainak diszkréten kárörvendő pillantásai közepette. A költő irodalmi attribútumot aznap – táskájában – nem vitt magával. – Ha ennyi újságot olvasol, biztos olvastad, hogy felemelik a minimálbért. Emiatt a „halhatatlanok” havi járandósága is emelkedik valamelyest. – Olvasta, örül neki, bár sokan irigykednek rá. „Ahelyett, hogy jó műveket írnának...” – Errefelé laksz? – erőltette a beszélgetést Simplicissimus, bár rémlett neki, hogy a költő Budán lakik. – Nem. Fodrászhoz megyek. Ötven éve ugyanaz az ember nyír. Közepesen elegáns fodrászüzlet, puritán, kétszeresen Kossuth-díjas költőfejedelmek számára? – Hol szállsz le? Merre van az üzlet? – Rákospalotára megyek, háromhavonta egyszer, a fodrászom lakására. Nagyon beteg. De én – most már – nem hagyom el. Nem én. És a huszadik század egyik legnagyobb költője a Deák térnél valóban leszállt. Ötlet, szoborra A rendszerváltás óta eltelt idő köztéri szobrai – egy-két kivétellel – aligha kerülnek be a magyar művészet aranykönyvébe. Nehezen megvalósítható szoborötletem a „szabad magyar polgárt” ábrázolná. Azt a típust, aki a rendszerváltás nyertese, akinek kedvéért a bevásárlóközpontok épülnek ma Budapesten. Az ihlet szombaton késő este támadt a Westend City Centerben, ahol egy tíz esztendős, (tizennégynek látszó) leány társaságában pattogatott kukoricáért álltam sorban, egy hollywoodi filmre szóló két méregdrága jegy boldog tulajdonosaként. Ekkor jelent meg az újpolgár, feleségével. Mindketten alaposan fel voltak pakolva – lát-20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
