Budapest, 2010. (33. évfolyam)
3. szám március - Török András: Simplicissimus Budapestje
Ezzel a Simplicissimus történettel kezdenem kell valamit. Ma már nincs rá időm. A szórólapos Borbála után még találkozóm van két katonatársammal. Mondom nekik, menjünk a Csendesbe, ott mindig megszabadulok a vendéglátás szabályaitól. Leültünk egy asztalhoz, és a jövőt terveztük. Mellénk ült négy fiatal lány. Ez is lehet egy jövőkép, gondoltam én. Szó szót követett, kiderült, hogy az egyik a boros beszállítom lánya Mohácsról. Ezt nem hiszem el, mondta ő (utoljára gumibugyiban láttam), majd számon kért, hogy miért nem fizetek többet az apja boráért. Eltorzult az arca, meglelte azt a rohadt kapitalistát, aki az ő erejét is hosszú időn át kizsákmányolta. Igaz a puttonya, amit a hátára raktak, biztosan nagyobb mint ő. Pimasz volt, de megbocsátottam neki. Egyszer majd talán megérti. Csendesen elbúcsúztam. A tervekből nem lett semmi, még csak be sem rúgtam. Éjjel fél egykor már ágyban voltam. Reggel elhordtam a havat és magamhoz vettem a tudást, hogy megtudjam, ki fogja ismét megpatkolni a mellemet. Az már olyan mint egy szita. Most is lesz laudáció? Befelé az úton egy régi szerb dal jutott az eszembe. – Život mi nanese boli, dra ga mi drugoga voli, ne mogu da živim bez nje, moj živote: naucˇi me! Bassza meg, mi az: Simplicissimus? Most már tudom. Az a víziója, hogy a hősök az utcán hevernek, és még temetetlenek, talált egy túlélőt köztük. Kenyérrel és vízzel kínálja, azt mondja semmibe se fog kerülni. És a többiekkel mi lesz ? Ne szégyellje magát, én már kopogtatni is elfelejtettem. Berúgom az ajtót és tüzelek. Pusztuljon a férgese. Köszönöm, hogy „meghallgatott”! T. Nagy Tamás Tovább is volt, mondjam még? From: Simplicissimus (simplicissimus.pestiensis@gmail.com) Sent: Saturday, January 30, 2010 4:34 PM To: ‚T. Nagy Tamás’ Subject: Simplicissimustól Kedves Tamás, háromszor is elolvastam a levelét. Próbáltam minden elemében megfejteni, minthogy részben képes beszédnek éreztem. Mit mondjak, ha elfogadja, igazán jó helyre megy a legelső Simplicissimus Hőse díj. (...) Mint az újságban is olvasta, egy vacsorameghívásról is van szó, egy olyan étteremben, amely 12 hónapnál kevesebb ideje van nyitva - vagyis új. De ezt a díjazott választhatja ki. A meghívás két személyes. Én is hoznék legalább egy személyt, nem életem párját, gyerekeim anyját, hanem Saly Noémit, a Nagy Budapest Törzsasztal másik alapítóját, a „főkaszírnőt”, helytörténészt, nagyszerű könyvek szerzőjét. Esetleg Buza Pétert, a Budapest tudós főszerkesztőjét, igen fanyar embert. Könyveinek száma legalább húsz. A Nagy Budapest Törzsasztal minden hónap első keddjén gyűlik össze fél hétkor, már jó ideje a Spinoza Házban. Legközelebb 2-án, a jövő kedden. Szívesen látjuk. Felhívhatom egy időpont-egyeztetésre? Az őszinte levelet nagyon köszönöm. Minden keserűség ellenére olyan személy érződik belőle, aki mindig győz. S. Ki jöjjön még a vacsorára? A díjazott az egy évnél nem régebben működő helyszín kiválasztását a meghívóra hagyta, és négy személyt ajánlott. A választás Bedécs Kristóf ötvösművészre esett, aki se nem három nevű nagy magyar író, akivel a díjalapító régi barátságot ápol, se nem egyre lejjebb csúszó média-fenegyerek, akit S. ki nem állhat, se nem belvárosi polgármester, akivel a díjazott áll éles ellentétben – és aki egyáltalán nem biztos hogy „ráért volna”. Viszont a kiválasztott vacsora-csendestárs nagy tabáni patrióta, akit a főkaszírnő nem ismert, ami csodával határos dolog, sőt, egyenesen csoda. A nevezetes vacsora A választás végül is a Ráspi étteremre esett, február 8-án alkalmasint a város legfiatalabb, mindössze nyolc napos minőségi vendéglátóhelye. Az éppen ilyen becenevű vendéglős másfél évtizednyi fertőrákosi diadalmenet után pesti lerakatot nyitott. (Valóban jobban hangzik, mint „Horváth”.) Maga az éttermi élmény csalódást keltett, a suta, hibás, nagyot akaró étlaptól kezdve, a tájékozatlan (bár bájos) pincérnőn át, a halkés nélkül feltálalt pisztrángig és tovább is. Ám a meghatott díjazott önéletrajzi monológja mindenért kárpótolta a három tanút. Kezdődött a mohácsi gyerekkorral, a kollégiummal, a szerbhorvát stúdiumokkal, a bábozás és a tánc iránti vonzalommal, a 18 éves kortól számított hányatott vendéglátós karrierrel, amely nem alulról, hanem annál is lejjebb kezdődött, amelynek voltak kecskeméti, balatonfüredi és győri leágazásai, majd a rendszerváltás hajnalán fejesugrás a cipőkereskedelembe, a kertmozi- és pékségüzemeltetésbe, a sör-nagykereskedelembe. A sajt végül tudatos választás volt – a gyermek iskolába kezdett járni, nem lehetett a vándoréletet folytatni. Mint minden, ez is tanulással kezdődött. Ma is gyakran indul egyedül autós felfedező- és sajtbeszerző útra Franciaországba, ez azonban soha nem tarthat tíz napnál tovább... minden második szerdán ugyanis rendelés van. Azt nem bízza senki másra. A sajtboltot (ez bérlet, a kávéház-szálloda tulajdon) most el akarja tőle perelni az önkormányzat. Már a kilakoltatási végzésnél tartanak. Miközben a környéken tucatszámra állnak üresen a boltok... Éppen ez kell nekik. Utóirat, Ráspiról Simplicissimus a sors szeszélyéből pont egy héttel később – ezúttal szerencsére meghívottként – ismét ott vacsorázott. Ezúttal lényegesen jobban mentek a dolgok, éppen úgy, mint egy nagyhírű vidéki műintézmény pesti lerakatánál, amelyik Pesten is nagyra tör. Úgy látszik, ennyi idő kellett a nekifutáshoz. A hotelszakmában „soft openingnek” nevezik azt a szakaszt, amikor már minden működik, de még bejáratós. Itt-ott igazítanak. A fekete táblán még mindig kicsit mellbe vágja az embert a napi ajánlat alatt díszelgő hatalmas jelszó: „Alkotni, elkápráztatni”. Ennél jobban hangzik, ami a raspi.hu honlap egyik eldugott zugában olvasható a budapesti üzletről: „Mindent egyszerűen, természetes szépségében, ízében, a természet által megalkotott ízek megtartásával készítünk. Nagyon fontos a nyersanyag tisztelete, és a természet iránti alázat. Nem követni, hanem megteremteni szeretnénk a divatot.” Úgy legyen. 21 fotó: Sebestyén László
