Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Erő Zoltán: Örökségvédelem és városfejlesztés. Összebékülhetnek?
zások” a Rákóczi úton, a Bajcsy Zsilinszky úton, a Margit körúton, néha már „színdinamikai terv” alkalmazásával! Minden hibájuk dacára se becsüljük le ezeket: nem a berlini vagy bécsi módszerrel, a gazdaságtalan homlokzatdíszek teljes eltüntetésével dolgozott a város. A Fôvárosnak igenis volt aktív és komoly eredményeket felmutató mûemlékvédelmi hatósági irodája, mûvészettörténeti tervezô és kivitelezô csoportja. Mindeközben azonban az átlagos belsô területek felújítására megfogalmazott „tömbrehabilitációs” elképzelések megvalósítása – talán a feladat hajmeresztô léptéke miatt – igen bátortalanul indult meg. A szokszor emlegetett Klauzál téri 15-16-17-es tömb, az óbudai Fôtér, a Vizafogó egy-két tömbje mellett nem sok helyszínen találunk megvalósult munkákat – szerencsére elôkészített terület több is volt. A rendszerváltás idejére megváltozott a mûemlékvédelemmel kapcsolatos szemlélet. Szakmai körökben és értékorientált értelmiségi körökben is értelmes és elérhetô célnak látszott a történeti épületek egyre tágabb körének megôrzése, igényes fenntartása, jogi védelme. (Az erdélyi falurombolás hírére kialakult tiltakozáshullám is ezt jelzi.) Pontosan érthetôvé vált, hogy az épített környezet a mindennapi ember számára is a történelem kézzelfogható emléke – mint ahogy ezt a legfontosabb Charták is leírják. Megélhetôvé vált, hogy az épületek a döntô társadalmi változások korát is „kibekkelték”, sôt, újabb sebhelyeikkel még további tanújeleket is konzerváltak. Az új kapitalizmusban végre megint érthetôvé vált, milyen munka és együttmûködés állt egy-egy nagyszabású építészeti alkotás, egy-egy tervezôre vagy kivitelezôre utaló szerény réztábla mögött. Egy okosan olvasó szem számára egyre inkább bosszantó az Erzsébet-híd budai hídfôjében a nagy támfalon az „Épült 1901-1902” felirat. A rendszerváltással azonban elvesztek a szocialista rendszer oly kényelmes mûemlékvédelmi eszközei. A vadkapitalizmus keretei között kellett újraírni a szabályokat: a magántulajdon szentségének figyelembe vételével, a városrendezési szabályozás teljes újraalakítása és a rég elfeledett gazdasági szereplôk, az ingatlanfejlesztôk megjelenése mellett. Hihetetlen sebességgel lezajlott egy hihetetlenül abszurd lakásprivatizációs folyamat – minimális lakáspolitikai vagy értékvédelmi ellenôrzés mellett. Dilemmák és kilátás(talanság)ok Miközben a társadalom egy része a védett épületállomány bôvítését szorgalmazza, egy másik csoport számára ez éppen hogy nem kívánatos. A mûemlékvédelem, a történeti értékek jogszabályi megóvása az ingatlantulajdonos jogait korlátozza. Egyfajta közérdek indokán. Ez a közérdek jól körülírható, meghatározható, mint a jövô nemzedékek iránti felelôsségvállalás – de itt, ma, ebben a pillanatban gazdasági érdekeket sért. A konfliktus természetes és megalapozott. A tulajdonos indokoltan kérhet kompenzációt akkor, ha a „köz” az ô házát olyan értékesnek találja, hogy azon korlátozásokat vezet be, mi több, elveszi azt a jogát, hogy lebontsa, és nagyobbat, (szerinte) szebbet, korszerûbbet, olcsóbban fenntarthatót teremtsen helyette. A kompenzáció viszont közpénzek felhasználását igényli, a mûemlékvédelem nem olcsó. A társadalom jelentôs része nem feltétlenül azonosul így a célokkal – a redisztribúciós rendszer, a költségvetés kiadási oldalának mûködtetését számos más vita határozza meg. A legfôbb dilemma tehát az, hogy históriai épületállományunkat milyen formában tudjuk fenntartani? Meg tudjuk-e ôrizni 6 BUDAPEST 2009 február A Március 15. téren Pest fejlôdésének összes rétege látható: a Contraaquincum erôdítményének bástyája, a Belvárosi templom középkori kövei és barokk tornya, a Péterffy palota (képünkön), Pest egyetlen megmaradt barokk háza a fölé magasodó modern homlokzatokkal
