Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Erő Zoltán: Örökségvédelem és városfejlesztés. Összebékülhetnek?
hídat nem az átkelés korábbi helyén, a hajóhíd vonalában, hanem attól északra építették meg. A Sugár utat nem a Király utca bôvítésével képzelték el, az Erzsébethíd építésével eltüntették Pest középkori térrendszerét. A Közmunkatanács éppen a nagy szerkezetváltó átalakítások hatékony lebonyolításában volt nagyszerû: meg tudta oldani az Andrássy út, a Szabadság tér kiépítését, a Tabán bontását, az Újlipótváros fejlesztését, az Erzsébet sugárút indítását... Az építô düh ilyen akcióira ma kimondottan büszkék vagyunk, mert Budapest világvárosi arcának ezek az alkotások markáns elemeit adják – az Andrássy út palotáit, a Tôzsdepalotát, a Ferenciek terének együttesét, a Madách-házakat, a Tabán pompás parkját, a Csalogány utcát. Nagyon fontos azonban, hogy a fenti példákban az építô düh értéket teremtett: nagyvonalú, igényes építészeti-városépítészeti mûvek jöttek létre. Biztos vagyok ugyanakkor abban, hogy mai felfogásunk, örökségvédelmi gondolkodásunk mellett sem a pesti Hal teret, sem az Orczy házat, sem a Tabánt, de még talán a Neugebäudét sem lehetne elbontani. Ma egy-egy kisebb lakóház megôrzéséért, fennmaradásáért folytatnak közelharcot az értékvédôk. Mi változott? A mûemlékvédelem gondolata a 18. század végén, a 19. elején jelent meg. Nem volt szokás a múlt örökségét csak azért megtartani, mert az adott objektumok eszmei értéket képviseltek történetiségük, mûértékük okán. Kôbányaként, építési telekként hasznosabbnak mutatkozhattak a templomok, várak, kastélyok, városi házak. Ritkaságszámba ment, hogy egy uralkodó, püspök vagy városatya egy-egy antik épület megtartását rendelje el. A 19. század is még csak a legrégibb, legértékesebb, legkiemelkedôbb emlékek számbavételét, jogi védelmét tartotta indokoltnak. Idôvel azonban feltámadt az érdeklôdés az újabb korok, a köznapibb emlékek iránt. Ma természetesnek tartjuk a szecessziós, a modern házak, az ipari építészet emlékeinek védelmét, de ezeket az 1970-es, ’80-as éveket követôen kellett felfedezni és sziszifuszi munkával számba venni – addig nem sok megbecsülésnek örvendtek. A fentiekben láttuk, hogy Budapest épített világának változása akár telkenként, akár – tudatos városfejlesztési munka eredményeként – nagyobb összefüggô területeken a város folyamatos átépülésével járt. Talán valamiféle szemléletváltást jelez, hogy míg az I. világháború elôtt a Károlyiak nyugodt lélekkel lebontották saját barokk palotájukat a Veres Pálné utca sarkán, hogy jobban jövedelmezô bérházat építsenek helyére, a Galamb utca harmincas évekbeli modern kiépítése során a Péterffy-palota elsô szakasza megmaradt tanúháznak – immár Pest egyetlen barokk házának. Döntô változást a II. világháború pusztítása és az azt követô ingatlanfejlesztési boom hozott Európában. A „modern város” építô dühe, a motorizáció és a szuburbanizáció elôretörése ott is a történeti városmagok gyökeres átalakulásával járt, ahol a háború nem pusztított el mindent. Mindez elôbb-utóbb tiltakozást váltott ki. A szakmában és a várospolitikában is megjelentek – mert meg kellett jelenniük – a városi szintû mûemlékvédelem eszközei. Kívánatossá vált az együttesek egészének és nemcsak egyes elemeinek megóvása, átmentése a jövôbe. Magyarországon 1957-re 75 település „városképi és mûemléki vizsgálata” készült el, és 1966-ban új védelmi kategó-4 BUDAPEST 2009 február Budapest szépsége, egyedisége a heterogén épületállományban is keresendô. A déli Váci utca – korábban Lipót utca – e szakaszán korban, stílusban, méretben eltérô épületek kerültek egymás mellé
