Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Zách Dániel: A repülő kovács
Igencsak régi mesterséget űz Jancsó Gergely. Díszműkovácsként szolgálja ki tehe tős megrendelőinek igényeit, de közben azért ügyel arra, hogy az ő elképzelései is érvényesüljenek az elkészült kapuban, teraszkorlátban vagy kerti bútorban. Ritkán esik kétségbe, olyan igazi, „úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy” típus, pedig a kovácsok élete manapság nem csak az izzó fémek mellett állva kemény. Manapság már saját műhelye sincs, barátjával közösen dolgozik. Mégis optimista. Könnyű hinni neki, hiszen bár a korai harmincasok közé tartozik, a lelke általában a játszadozó gyereké, ami önmagában is teljesítmény. Azt mondja, imádja a fémeket, szerinte élmény a legkülönbözőbbekkel foglalkozni, és ezért is találta jó ötletnek, hogy a munka mellett a szabad idejében is a kedvenc matéria legyen a főszereplő. Hét éve már írt róla az egyik napilap, bár nem az általa készített tárgyak széles választéka miatt. Gergő ekkor kezdett hódolni ugyanis különös hobbijának, a repülésnek. A cikk bizony rövid volt, de már a címe is lényegre törő: Hátimotoros esett az Omszki-tóba. A csobbanás, ahogy ő nevezi, csak vicces történetként él már és még, sokan így azonosítják őt a távoli ismerősei közül. Amikor a propeller hirtelen megállt a háta mögött, és a feje fölött elterülő siklóernyő a kedvezőtlen széljárás miatt lehetetlenné tette a pontos navigálást, már csak pillanatokat tölthetett az égen. Jött a hideg víz és a küzdelem a tó mélyén, hogy a hevederekkel a testére erősített súlyos géptől valahogyan megszabaduljon. – Aztán este elmentünk egy barátommal, és kihalásztuk az egész felszerelést. – És miért nem adtad föl, miután majdnem ott maradtál? – kérdezem, mintha nem is sejteném, pedig tudom a választ. – Ezt nem lehet abbahagyni. A gépimádat még korábbról jön, mint a kovácsmesterség. Egész gyerekkoromban is mindig szereltem valamit, és a próbálkozások idejére már teljesen elhatalmasodott rajtam a repülési vágy. Csak a gyújtással volt valami gond akkor ott a csobbanásnál, de aztán megtanultam a motorblokk karbantartását, és még hátiztam pár évet. Persze igyekeztem olyan helyeket keresni, ahol van hely a vészleszállásra is. – De hogyan lesz valakiből siklóernyős? – értetlenkedem civilmódra. – Budapest környékén több helyen is tartanak tanfolyamokat. Ahhoz, hogy utassal is repülhess, újabb vizsgára van szükséged, sőt a gépnek is meg kell kapnia a légialkalmassági engedélyt. Ezekkel nincs gond, de azt senki nem mondja, hogy pár felszállás után már nem érhet meglepetés a levegőben. Valahogy úgy van ez, mint az autózásnál, csak akik repülnek, általában jobban ragaszkodnak a szabályok betartásához. A beszélgetés közben egy ránézésre húszéves Peugeot kombival zötykölődünk valahol Páty határában. Gergő még tesz egy kis kitérőt egy közeli benzinkútnál, ahol jól ismerik már. A kútkezelő nem lepődik meg, amikor nem az autóba kérjük a benzint, hanem az utastérben terpeszkedő zsúfolt fémszerkezet saját tartályába. Amikor megvan a harminc liter, ismét jön az országút, majd az öreg kocsi megadóan fordul le velünk az aszfaltról, és szívfájdító nyikorgások közepette kezd el porolni valami siralmas állapotú ösvényen. A négykerekű szenved, a rakomány nagyokat zökken a hátunk mögött, és újabb darabokat hasít a kárpitból. Gergő átszellemülten mosolyog, nem érdekli semmi, csak az úti célunk. – Most kell megpróbálnunk a felszállást, mert semmi szél nem fúj. Ki akarok próbálni valamit a géppel – magyarázza, oda sem nézve az útra, ami már nem is út, hanem gödrök sorozata egy domboldalon. Végre megérkezünk. Sehol egy lélek, megszűnik a nyikorgás. Egy frissen kaszált mezőn parkolunk. Az autó háta kinyílik, a gazda a fémszerkezet kipakolásába kezd. Elárulja, ez az egyetlen hobbirepülő az országban, ami elfér egy ekkora csomagtartóban. Kifejezetten ehhez a kocsihoz találta ki az összehajtható konstrukciót. Volt még egy praktikus szempont, mivel a trájknak nevezett eszköz kétszemélyes, és tulajdonosainak száma is kettő. A konstruktőr egy barátjával közösen ruházott be a megfelelő siklóernyőbe, így felváltva repkednek az országban ott, ahol éppen lehetséges. A gépnek így nemcsak a kocsiba kell beférnie, hanem egy panelház liftjébe is, mert azzal szállítják a hetedikre a másfél mázsás vasat, amikor éppen Tamás nál, a má sik tulajdonosnál állomásozik. – Ne félj tőle, elég masszív. A rozsdamentes acélcsöveket abban a fémkereskedésben vettem, ahol a munkáim alapanyagait szoktam. Ebből a fajtából kitűnő teraszkorlátok is készíthetők, azokkal sincs semmi probléma – jutok nélkülözhetetlen, ám nem éppen megnyugtató információhoz, miközben a monstrum lassan kerekeire áll. A rutinos szerelést látva kezdem elhinni, hogy tényleg képesek lehetünk a levegőbe emelkedni. A végeredmény kétségkívül minimalista. A trájk sporteszközként már évtizedek óta ismert itthon és külföldön, bár ahogy a mester mondja, a többség az egyszerűbb utat választja, és vásárol egyet valamelyik gyártótól. – Én nem szeretem a kész megoldásokat. Azokban nem vagyok benne, így nem is igazán érzem a magaménak. Erről pedig tudom, hogy mi miért van rajta, az utolsó csavarig megbízom benne, hiszen a terveket is én készítettem – összegez a repülő kovács, miközben kihajtogatja a siklóernyőt. A repülő kovács szöveg: Zách Dániel, fotó: Sebestyén László 22 BUDAPEST 2009 november
