Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Zappe László: Beszélő táncosok - Jolsvai András: Visszajáró LXVIII.
17 BUDAPEST 2009 november Először is szeretném megnyugtatni a Zeke kollegát (kinek nincsen nagyobb tisztelője nálam), hogy nem kívánom elenni a kenyerét (cukrászsütijét), s nem is törnék babérjaira, de kivételesen határt sértek ezúttal. Tudják, így hetven felé (nyugalom, ez még nem életkor – majd eljön az is – hanem csak sorozatom „emelkedő számsorrendje” – hogy ilyen szerencsejátékosan fejezzem ki magam) az ember már hajlamos az elkószálásra. Hagyjuk tehát a kitaposott ösvényeket a zöld színű fülűekre, és induljunk új, merész utakra. (Kicsit Ady-s mondat lett, de jó.) Presszóséta lesz a mai, vagy valami olyasmi. Az ötletet az adta, hogy olvastam, megnyílt megint az Ibolya. Te jó ég, sóhajtottam fel legott, és persze megrohantak az emlékek. (Így megy ez, így hetven felé – ld. mint fent – az ember tele van hajdani élményekkel.) És el is határoztam azonnal, tiszteletemet teszem a régi terepen. Akkor most jöjjön a múltidézés. Aki volt már egyetemista (bocs, javítok, bölcsész), az tudja, hogy a kocsmák, presszók, büfék sokszor a tantermeknél is fontosabb helyszínei az emberré válásnak. Nem kell mindig alkoholizmusra gondolni (néha azért lehet), fontosabb az együttlét, az eszmecsere, a laza, egyetemista időkezelés. Ezek az utolsó évek, amikor az ember, ha úgy alakul, kitépheti magát a hétköznapokból, fütyülhet a kötelességeire, korlátokra, szabályokra, és éjszakába nyúlóan vitatkozik Jancsó hosszú snittjeinek szimbolikájáról, az egzisztencializmusról, a lukácsi különösségről vagy csak bambán ül egy műmárvány asztalnál, és órákig pöckölget egy gyufásskatulyát egy söröskancsó irányába. Higgyék el, ebben nincs semmi irónia: ez az egyetemközeli presszózás igenis kell ahhoz, hogy aztán az ember strammul helyt álljon a következő évtizedekben. Azokban az időkben, amikor én voltam egyetemista (lassan olyan leszek, komolyan, mint a Honthy Hanna, sose írok évszámot, inkább csak sejtetek), a bölcsészkar még az Erzsébet híd lábánál feküdt, a hajdani és ké-Visszajáró LXVIII. Jolsvai András Az utóbbi években, vagy inkább már évtizedekben, divatba jött a tánc. Nemcsak a klasz szikus balett és nem is az az ugrabugrálás, amit a musicalekben és egyéb zenés műfajokban művelnek, hanem az, amit hol mozgásszínháznak, hol kortárs táncnak, olykor egyszerűen táncszínháznak, újabban meg fizikai színháznak neveznek. De bárminek is mondták, mondják, lényege az, hogy mellőzi a szavakat, s a közlést a mozdulatra, a testbeszédre bízza. No meg természetesen minden egyéb látható és hallható jelre, díszletre, kellékre és leginkább a zenére, de szinte csupa olyanra, amely kerüli a racionális, fogalmi értelmet, inkább közvetlenül kíván az érzékekre és rajtuk át az érzelmekre hatni. Ami végtére is minden művészi közlés igazi célja. Természetes folyamat ez egy olyan korban, amikor megrendült az értelembe, a racionalitásba vetett bizalom. Amikor a nagy ideológiák, a nagy filozófiai rendszerek, a nagy „narratívák” – ahogyan mondani szokták – hitelüket vesztették, amikor a világos, logikus beszéd versben és prózában éppoly illetlenségnek számít, mint a realista kép és szobor vagy a valósághű díszlet a színházban. Most viszont annak lehetünk tanúi, hogy a táncosok megszólalnak. Rendes prózai darabokat adnak elő, mégpedig szöveggel. A testbeszédet ötvözik a verbalitással. Így állította színre Horváth Csaba A tavasz éb redését Wedekind től, azután a József Attila Színházban Gorkij Éjjeli menedékhelyét, és a szöveget ugyancsak erősen felhasználva alkotott, Szálinger Balázs t társául választva, egy Kalevala-változatot. De nem nélkülözi a beszédet Goda Gábor új produkciója, a Ka kasKakasKakas című sem, Gergye Krisztián pedig Nádas Péter trilógiájából készített két részes „tanulmányt”. Nem mernék mindebből arra következtetni, hogy a művészeti észvesztés folyamata megállt volna, hogy e néhány példa (vagy éppen újabb divat) igazi fordulatot jelez, de azért feltűnik, hogy történik valami. Különösen ha a szinte propagandisztikusan racionális Dürrenmatt szövegét kezdik mondani a táncosok. Ráadásul ha az egyik legtisztábban politikus, nem is parabolaszerűen, hanem csaknem direkten fogalmazó darabját, A fizikusokat veszik elő. Méghozzá akkor, amikor Dürrenmattról mást se olvasni, mint hogy divatjamúlt – igaz, ettől még akár divatba is jöhet megint. A fizikusok története egyszerű, világos. Egy zseniális tudós, aki rájön minden lehetséges felfedezések nyitjára, elmegyógyintézetbe menekül, mert felismeri, hogy felismeréseit milyen pusztító célokra használhatják fel a korban uralkodó és éppen hidegháborúzó nagyhatalmak. Ám az intézménybe két titkosügynök is követi, azaz mindhárman elmebetegséget színlelnek. S a lelepleződéstől félve, mindhárman kénytelenek megölni a hozzájuk, titkukhoz túlságosan közel kerülő ápoló nővérkéket. Így esnek bele az intézet vezetőjének, egy mániákusan világuralomra törő, valóban háborodott vénkisasszonynak a csapdájába – és így ölt a politikai parabola krimi-álarcot. Horváth Csaba a Forte Társulattal (egykor Fortedans) Lukáts Andor Sanyi és Aranka névre hallgató színházában, a Stúdió „K” hajdani, Mátyás utcai pincéjében játszatja a darabot. A csekély térben igazán, régi módon táncolni nemigen lehetne, mozogni is alig. De ez éppen elegendő: fegyelmet, kimért pontosságot kényszerít az előadókra. Kihasználnak nemcsak minden négyzetmétert, de minden légköbmétert is. A plafonról függeszkedve is játszanak. És éppoly pontosan, tisztán artikulálva mondják a Térey Já nos és Harmath Artemisz fordította szöveget, amilyen plasztikusan mozognak. Nem azt mozogják el, amit amúgy is elmondanak. A gondosan kiszámított mozgás hozzátesz a szöveghez, értelmezi, gazdagítja. A fizikusokat Benedek Mari szürke rabruhái ban törékeny, sminkeletlenül fakó színésznők (Földeáki Nóra, Simkó Katalin, Sipos Vera ) játsszák, okosan átvilágítva a tudományoskodó-filozofáló mondatokat, egy gyöngéden szerelmes ápolónőt viszont a tömören erőteljes, nyílt tekintetű Krisztik Csaba ala kít – egyéb figurák mellett. Andrássy Máté egykedvű ámulattal nyomoz a bűnügyekben, Blaskó Bori szellemes iróniával kíséri több szerepben a történetet, Horváth Virgil és Kádas József duzzad az erőtől, Gantner István elvékonyított hangja egy praktikus asszony álságairól árulkodik. Zarnóczai Gi zella az emberiséget fenyegető tárgyilagos, megfontolt, körültekintően számító őrületet adja jeges, magabiztos nyugalommal. ● Beszélő táncosok Zappe László
