Budapest, 2009. (32. évfolyam)

11. szám november - Kirschner Péter: Határátlépés

18 BUDAPEST 2009 november Budapesten elég sok groteszk helyzet adó­dik abból, hogy a három önálló városból büszke nagyvárosként egyesült Budapes­tet ma 23 önálló királyság alkotja, és egy 24. próbálja azokat valamilyen módon egy­ségbe terelni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Pedig az ott lakókon kívül aligha érdekel valakit, hogy az utca egyik vagy másik oldala melyik kerülethez tartozik. Különösen igaz ez a nagy átmenő forgal­mat lebonyolító, a turisták számára is von­zó belső kerületekre. A városlakók többsége jóval szűkebb te­rületet lát, közvetlen környezetében szeret­né jól érezni magát. Kérdés: ezt egyszerűen elvárja-e a főváros és a kerületek vezetőitől, esetleg tesz is érte valamit? A Studio Met­ropolitana Kft. nemrég elindított „Köz-he­lyek” programja éppen azt célozta, hogy a város polgárai saját utcájuk, közvetlen la­kóhelyük vagy éppen kedvelt helyeik igazi gazdái legyenek, akik képesek nem csupán élvezni a hely előnyeit, de azt otthonosab­bá is tudják tenni. Ennek a programsorozatnak volt érdekes állomása az Utcafesztivál a Rákóczi úton, a város egykor szebb napokat látott bevásárló sőbbi piarista rendházban. Ebből számos logisztikai elem következett, a két egyete­mi büfé mellett (az egyiket félemeleti bü­fének hívták, a másikat simának) a közeli helyek szinte mindegyike játszott, a Váci utcában az egyetem épületével szemben lévő Nárcisz presszó (melyet regnálásunk idején kereszteltek át Remy Martinra) épp­úgy, mint a kissé távolabbi Muskátli meg az Anna, aztán az egyik Klotild-palota aljában terpeszkedő Belvárosi Kávéház, valamit az Egyetemi könyvtárral srévizavi fekvő Eöt­vös Klub és persze mindenekfelett az Ibolya, amelyet már akkor, néhány évvel megnyi­tása után Ibolya tanszékként emlegetett a nagyérdemű publikum. A tanszék utótag persze a hely kiemelt fontosságára utalt. Hogy mely évfolyamok mely vendég­látóipari egységet ajándékozták meg az önálló tanszéki ranggal, az, amennyire a visszaemlékezésekből látom, erősen vál­tozott az évtizedek során. A mi időnkben például a mondott presszó mellett csak két borozó, az Izsáki meg a Grinzingi érdemel­te ezt ki – csak annyit mondok, nem a bor minősége okán. A névsorok tehát változ­tak az időben, egyetlen állandó elem volt, és az az Ibolya. Az Ibolya tanszék volt már a fölöttünk járó évfolyamoknak éppúgy, mint azoknak, akik a gyerekeink lehettek volna. (Konkrétabban: voltak. A nagyob­bik lányom például több időt töltött ott magyar szakos hallgatóként, mint az apja húsz évvel korábban. Igaz, neki könnyebb volt, őt nem várta otthon egy kisgyerek. Engem viszont igen. Ő.) A felsorolt helyek szinte mind elestek azóta (a Nárciszból sztriptízbár lett, a Belvárosiból játékkaszinó, az Eötvös Klubból Centrál, az Anna feléből – nyílván az Anból – a hambur­gerek királya), és az Ibolya is hosszan aludta téli álmát (előtte meg átalakított tetszhalott volt évekig), de most, íme, felébredt. Kapott egy kis médiavisszhangot is, hí­res emberek egész sora emlékezett vissza a régi, még hírtelen időkre, Réz András­tól Bereményi Gézán át Török Ferencig mindenkiről kiderült, mennyi köze van a mondott egységhez, és nyilatkoztak az új tulajdonosok is. Régi barátok ők, egykori Eötvös-gimnazisták, kik maguk is mennyit, de mennyit ültek egykor itt, és jól emlékez­tek a kedves felszolgálónőre, a tapétára és szocialista unicum semmivel – de különö­sen a valódi unicummal – össze nem ke­verhető ízére. Egyszóval nem egyszerűen üzleti vállalkozásról van itt szó, olvasom, hanem igazi misszióról. Nemzedékek vá­gyának beteljesüléséről. Belépvén egyszerre hőkölök az azonossá­gok és a változások láttán. A tér persze nem változott, elöl egy szűk téglalapnyi placc, az­tán hátrafelé még két és félszer annyi, erő­sen elvékonyodva. Oda ültek régen a sze­relmesek meg az összeesküvők – ott örök félhomály fogadta őket. Van azonban eme­let is, mely régen nem szolgálta a vendéget. Afféle raktár volt, a sörösládák a lépcsőkön sorakoztak katonás rendetlenségben. (Ön­kéntes sereg.) Most ott is asztalok, székek. A bejárati tér megtartotta eredeti funk­cióját, de a felújítás után mintha egy kissé retróbb lenne a retrónál. Harsányabbak a narancsszínek, mint az eredetiben. S az az originális wurlitzer az ajtó mellett, az iga­zán az ötvenes éveket idézi. (Amerikában.) Hanem hátul mindezt kettővel kell szoroz­ni. Ilyen piros skyfoteleket már elképzelni is nehéz. (Pedig ezek itt mind eredetiek.) A térelválasztó elemeken ikonikus tárgyak és dobozaik a hatvanas évekből, és az ital­lap is inkább ezeket az időket idézi. (Egy cukrászsütemény igényével bármelyik fel­szolgálót zavarba lehet hozni.) De a legnagyobb zavart megjelenésem okozza. Látszik, hogy nem illek az Ibolyá­ba. Túl vasalt vagyok hozzá. A pincér elné­zően mosolyog, a huszonéves törzsközön­ség (előttük könyvek, kézzel írt jegyzetek) csodálkozik. Már azon vagyok, hogy elné­zést kérek, de aztán inkább csak egy kávét. Elvégre nem szórakozni jöttünk. Hanem miért is? ● Határátlépés Erzsi és Józsi találkozása szöveg: Kirschner Péter, fotó: Sebestyén László CIVILIÁDA

Next

/
Thumbnails
Contents