Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. Különszám: A „Városháza Fórum” tervpályázat eredménye - Buza Péter: Háromszáz év öröksége - Megfizetjük-e végra a hagyaték adóját?
zett polgárjogot – tehát háza sem épülhetett elôbb. 1702. augusztusában összeütközésbe került a törvénnyel, megsebesített egy házaspárt, Nagy Gergelyt és nejét. (Talán elszámolási vitába keveredtek?) Egy évvel késôbb ô tesz panaszt a magisztrátusnál, hogy legényét az egyik éjjel rajtakapta a feleségével, az elvetemült fickó csókolgatta az asszonyt. Pedig leányuk is abban a szobában aludt. De az biztos, hogy mégse a segéd tehetett arról, hogy a leányzó rossz útra tért. Merthogy már korábban, ugyanennek az évnek a januárjában kalodára, vízre és kenyérre ítélte a város erkölcsi vétkei miatt. Hogy hol állt a szerviták épületcsoportja? Azt feltételezik, hogy ugyanennek a sornak az északi traktusán, vagyis az egész tömböt nézve, annak északnyugati harmadában. Amikor 1715-ben az udvari haditanács úgy döntött, hogy a birodalomszerte garázdálkodó obsitosokat, a szélnek eresztett „felszabadító” katonákat egy közös kaszárnyába kellene telepíteni, amit persze meg is kellene építeni, ezekkel a tulajdonosokkal egyezett meg a kincstár: néhány polgárral és a jussából nehezen engedô renddel. A terület keleti karéja puszta hely volt, belülrôl a városfalak védvonala üres homokmezô. Martinelli megpróbálta Regal Miksa Alajos altábornagy, a hadi tanács megbízottja legott tervezési megbízást is ad két szakmabelinek, Hölbling János budai építômesternek és Fortunato de Prati kamarai mérnöknek: készítenék el egy hatalmas ispotály, az aggkatonák otthona rajzait. S miután – elsôsorban a a nagy mecénás, Széchényi György prímás alapítványi hagyatékából – megteremthetô a finanszírozás forrása, az utóbbi tervezô elképzelési szerint 1716-ban, elhelyezve az alapkövet, hozzá is fognak a török utáni Pest elsô és mindjárt a legnagyobb építkezéséhez. A pénz azonban 1723-ra elfogyott. A munka félbeszakadt. Az irányítást ekkor Savoyai Jenô herceg vette kezébe (érezve talán, hogy mint fôparancsnok, felelôs azért, hogy oly sokan megrokkantak a felszabadító harcokban). Szûk öt évvel késôbb büszkén jelenthette az ügy iránt folytonosan s intenzíven érdeklôdô III. Károly császár-királynak (a Károly körút névadójának), hogy megvan a szükséges hatszázezer rajnai forintnyi összeg. Bécs pedig úgy döntött, hogy a továbbépítést Martinelli Antal Eduard építômesterre bízza, aki 1727. december 24-én, karácsony elôestéjén be is számolt megbízóinak, hogy bizony messze van még a költözés, már ami a rokkant katonákat illeti. S hogy a terveket is át kell dolgozni. Ami ezzel egy idôben meg is történt. Ekkor alakult ki a tömb végleges és zárt kontúrja – papíron! –, jóval túlterjeszkedve a városfalon, ahogy aztán a nagy ház soha nem épült meg, s ami miatt legfôbb nézôpontjából, az Országút felôl, mind a mai napig lezáratlan maradt. Martinelli a kiépítés során 1738-ra jutott el a városfalig, amibe szó szerint beleütközött. Akkorra az intézmény kiszolgáló blokkja ott támaszkodik belülrôl a falakra: istállók s más gazdasági célú fedett helyek, mészárszék, kocsiszín, mosókonyha, sôt iskola. De a tanács a falnál is keményebb ellenállást tanúsított. A magisztrátus minden eszközt megragadott, hogy megakadályozza erôdtraktusa „elfoglalását”, lebontását. És gyôzött a csatában. (Milyen érdekes, a város vezetôi ez egyszer nem a bontásban bizonyultak erôsnek, mint szokásosan, azóta is, hanem a megôrzés szándékában...) 1742-re készen lett, ami elkészülhetett. Pontosabban, megint megszakadtak a munkálatok, de ekkorra a már esztendôk óta beköltözôk száma kétezerre gyarapodik. Lakói ekkor még a szerviták is a vadonatúj házcsoportnak, a Gerlóczy utcai fronton, közel a falhoz nyitnak helyiségeket a számukra, míg rendházuk el nem készül. Sokkal-sokkal késôbb, 1871-ben ezekben rendezkedik be az Amor Terem – a tánchelyiséget ugyan hamarosan bezáratja az erkölcsrendészet –, majd az 1880-as években Pest egyik legmondénabb mulatója, a Folies Caprice (ahol a leghíresebb kabarészínészek egyike, a kis Rott , meg a legendás Steinhardt fellépése jelentette a leküzdhetetlen vonzerôt). Az 1780-as évek közepére az invalidusok végleg Nagyszombatba költöznek, a haditanács és a kamara császári-királyi kaszárnyává, a Gránátosok (tüzérek) laktanyájává alakítja az együttest. Persze ez is együtt jár nem is jelentéktelen átalakításokkal, de ezek mindegyike a mindig gyalog járó célszerûség jegyében történik. A komplexum mint építômûvészeti alkotás egyre távolabb kerül Martinelli álmától s annak értékeitôl. Ami meg a könnyen mozdítható értékeket illeti, ebek harmincadjára kerülnek. A Városház utcai fôhomlokzat mögötti kápolnát kórházzá alakítják, s mindent, ami mozdítható, elárvereznek. A harangokat egy harangöntô veszi meg, a fôoltárért százhat forintot adtak, a Szent János szoborral díszített sekrestyeszekrényt bizonyos Götzel veszi meg pár forintért, akirôl Schoen feljegyzi, hogy zsidó; polgárok hordják szét a feszületeket, képeket, a szószéket Kecskemétre viszi a plébános. Merjünk még álmodni? 1765-ben Franz Anton Hillbrandt kamarai építész kapja a megbízást, hogy megtervezze az invalidusok tébolydáját. Ez a kiegészítô intézmény valamelyest túlnyúlik a fal vonalán, annak délkeleti végében épül 4 BUDAPEST 2009 – különszám Az Invalidusok háza az 1840-es években (Josef Kuwasseg rajza)
