Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - Jolsvai András: Visszajáró LXVII.
26 BUDAPEST 2009 október többször is veszélyeztették a történelem viharai. 1919-ben maguk a diákok „sajátították ki” az intézményt, nehogy a tanácshatalom tegye azt az ingatlannal. 1944-ben a kollégisták nagy része katonai behívót kapott, másokat egy idôre Németországba telepítették át. Az épületben óvóhely létesült kápolnával, ahová menekülteket is befogadtak. A homlokzaton svéd zászló lobogott – gyenge oltalomnak bizonyult. Egy ideig itt húzódott a front: e falak között az oroszok, szemben, az Üllôi út 21-ben a németek foglaltak tüzelôállást. Maléter Pál 1938 novemberében jött át szülôvárosából, Eperjesrôl Budapestre, hogy Prágában félbehagyni kényszerült orvosi tanulmányait itt folytassa. Jelentkezett a Luther Otthonba, ahol bizonyára édesapja érdemei miatt is kedvezô elbírálásban részesült. Maléter István ugyanis 1910-tôl a nagy múltú eperjesi evangélikus kollégiumban oktatott, majd annak 1918-as betiltása után a magyar kisebbség politikai és kulturális életében vállalt kiemelkedô szerepet 1933 végén bekövetkezett haláláig. Amikor ez a fénykép készült, Maléter épp öt hónapja lakott a Luther Otthonban, és újabban elôkerült iratok szerint a következô szemeszterre is kérvényezte felvételét. Mégsem maradt; katonai szolgálatra jelentkezik, aztán Ludovikára, majd a frontra kerül, s ezzel megkezdôdik életútjának immár ismertebb, a tragikus végkifejlethez vezetô szakasza. Az evangélikus egyházzal azonban késôbb sem vesztette el teljesen a kapcsolatát. 1954 májusában Gyenes Judith -tal kötött házasságára egykori kollégiumi vezetôje, az idôközben nyugalmazott dunáninneni püspök, Kuthy Dezsô adta a lelkészi ál dást. A szertartás a Kuthy-család pestlôrinci házában, teljes titokban, a társbérlôk elôtt is konspirálva zajlott. A Luther Otthont 1949-ben felszámolta a politikai fordulat. 1995-ben született újra Angyalföldön, egy volt munkásôrlaktanyában. 2000 óta szakkollégiumi rendszerben oktatás folyik benne. Az Üllôi úti ház homlokzatán pedig 2008. november 4. óta emléktábla, Krasznai János szobrászmûvész alkotása emlékeztet az 1958-ban kivégzett Maléter Pál ifjúságának e szakaszára. És mostantól ez a kis becses fotóarcheológiai lelet, amit a Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyûjteménye ôriz. ● Most megint szabálytalankodni fogok. (Pedig már van két sárga lapom. Vagy legalábbis sárguló: az egyik a Köztársaság, a másik a Respublika. De ez, ahogy mondani szokták, egy másik történet.) Egyszóval a mai sétában az lesz a szokatlan, hogy nem lesz benne visszajárás. Merthogy ezen a helyen most jártam elôször. De azért, hogy enyhítsük az enyhítendôket, annyit érdemes rögtön megjegyezni, hogy ha lábam nem is taposta még ezt a vidéket, szemem már pásztázta gyakran. (Kocsiból, vonatból.) Másfelôl és viszont olyan sok pásztáznivaló nemigen akadt benne, sôt, nagy részén járnivaló sem: a környék sokáig elvadult, elhagyatott, szeméthegyek ölelte vidék volt, s csak a legújabb idôkben változott át rút kiskacsából csodálatos hattyúvá. A rébuszok kedvelôi (és a város jó ismerôi) nyilván kitalálták ennyibôl is, a Kopaszi gáton jártam ezúttal. A Kopaszi gát, mint azt a helyi kiállításon is megtudhattam, voltaképpen a Déli Összekötô Vasúti híd melléktermékeként jött létre. A híd építésekor keletkezett hordalékokból nôtte ki magát, ahogyan akkor született az általa határolt öböl is, évtizedekig vadevezôsök és vadkempingezôk paradicsoma. (A vadúszókról már nem is beszélve: mert a Duna, ha nem tudnák, még a hatvanas évek elején is fürödhetô volt a város fölött. Alatta – nos, az akkor már határesetnek számított. De a harmincas években, Lágymányos születésekor még javában lehetett fürödni itt.) Volt még aztán mindenféle árvízvédelmi szerepe is a gátnak, meg hajózási meg ökológiai – hogy ezekkel mi lett aztán, arra nézve nem találtam adatot a kiállításon. Arra nézve viszont igen, hogy az elmúlt évtizedekben az egész, úgy, ahogy volt, eldzsuvásodott. Bizonyos értelemben szerencséjére – mert így egyetlen lendülettel újjá tudott születni. Csak városrészi akarat meg elszánt befektetô kellett hozzá. És ezúttal megvolt mindkettô. (Mostanában, vetem közbe itt, jó sajtója van a gát privatizációjának. Vannak, akik panamákat sejtenek a háttérben, vannak, akik csak azt vitatják, ki járt jobban, az egyén vagy a közösség. Magam régen elvesztettem a fonalat ebben a szövevényes ügyben, véleményt se szívesen nyilvánítanék, legfeljebb annyit, hogy komolyan sajnálnám, ha az a jótékony folyamat, mely itt elindult, megtorpanna. Vagy ha hirtelen más irányt venne. Például minden megmaradt talpalatnyi helyen lakópark épülne, ahelyett, hogy a közpark további tervei szöknének szárba. Vagy – mert úgy látszik, még az is fenyeget – a gyorsan változó tulajdonosok egyike bezárná az egészet, és szépen elzavarna mindenkit. Elvileg még ez sem zárható ki.) Na, de félre a kortesbeszéddel. Andalogni jöttünk, nem dicsérni. Vagyis éppen, hogy dicsérni, nem temetni. (Ezekkel a klasszikusokkal mindig csak a baj van.) Napsütötte hétköznapi délután, kellemes koraôsz. Igazi sétálni való idô. A park bejáratánál tábla figyelmeztet a helyes viselkedésre és a nyitvatartásra, odabent murvával felszórt parkoló (van hely bôven), tágasság, nyugalom, csönd. Orientáló táblák. Részben a park történetét beszélik el, részben a tulajdonviszonyokat tisztázzák – az Öböl XI. Kft az utolsó adat –, részben a flóráról és faunáról tájékoztatnak (remélem, ebben már a madarak is benne vannak – mindig így járok, ha idegen szavakkal kezdek operálni), részben útbaigazitanak. (Utcanévtáblák, kedvencem az Andalgó utca.) Az egész gát voltaképpen egyetlen hosszú sétatér, kétoldalt víz – az öböl meg a Duna – távolabb a két part, gyárakkal, üzletekkel, raktárakkal, úgy, olyan szögben, ahogy máshonnan nemigen látható. (A tények szerelmeseinek jöjjön itt néhány adat, ott gyûjtöttem valamennyit a parkban. Tehát: a Kopaszi gát az 1642. és 1640. folyamkilométer között helyezkedik el – azaz elsô ránézésre két kilométer hosszú: hogy miért nem a negyvenedik és a negyvenkettedik között, hanem fordítva, annak biztosan van valami fáin tengerészeti magyarázata –, 50.249 négyzetméter zöld terület található benne, és százötven mesterséges fészekodú.) A bejáratnál egy hajókikötô, egy hajóállomás (kár, hogy hajójárat nélkül), egy kávézó és egy vízirendôrség indít utunkra minket. Nagyon dizájnos az egész épületegyüttes, mintha egy nagy hajót és/vagy halat formázna, olyan. Aztán fû jön, hosszasan. Szerintem Budapest legszebb pázsitja. Åpolt, öntözött, Visszajáró LXVII. Jolsvai András
