Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - Török András: Simplicissimus Budapestje
személy, aki pénzváltással foglalatoskodott, és arab nyelven veszekedett társaival az Aranykéz utca és Régiposta utca sarkán. Akkoriban még szûkében voltunk a kemény valutának, sok ilyen személy mûködött a Belvárosban – az illetô egy cseppet sem rítt ki közülük. Simplicissimus már akkor is megpróbálta feltenni: a harsány külsôségek mögött talán egy becsületes, adófizetô polgár rejtôzik. Egy idô után mobiltelefonja lett az úrnak, aki lassan betöltötte a negyvenet is, megtestesedett és egyre többet telefonált, többnyire arabul, de mindig egy talpalatnyi helyen járkált fel-alá. Idôközben az Aranykéz utcában utcai pénzváltó nyílt – talán ô nyitotta? Amikor néhány éve a jóképû, sikeres nyomozót azzal készítették ki, hogy filléres ajándékot fogadott el egy pénzváltótól, ez a férfi jelent meg lelki szemei elôtt – nem ismert más eleven pénzváltót. Most, hogy a Régiposta utcában csinos szusi-bár nyílt, és egy nap a nyitás csúszott néhány percet, Simplicissimusnak volt ideje körülnézni a sarkon. Egy Buchwald-szék tûnt fel neki, amelyre egyáltalán nem emlékezett. Talán a Dunakorzóról hurcolták ide. És bizonyára sejti már mindenki, hogy kisvártatva ki huppant a székbe. Mr. Ismerôs, bizony. Szemét érdeklôdve hordozta körül. És hamarosan két látogató kereste fel. Egy nála fiatalabb és mutatósabb, nagyon szôke hölgy és egy tízegynéhány éves leánygyermek – gesztusaikból nyilvánvaló volt, hogy a saját családja. Röviden megtanácskoztak valamit, átadott nekik valamit (pénzt új cipôre, füzetcsomagra?) majd a nôi hölgyek szedelôzködtek. Annál is inkább, mert megcsörrent a telefon. Az az igazság, hogy a leskelôdô vadonatúj iPhone telefonjával lopva lekaphatta volna az egész családot, vagy legalább a férfit. Végülis addig tépelôdött, (meg is szusizott közben), amíg csak a széket tudta lekapni. Jobb is így. Ô biztosan nem veszi zokon. Tanulság? Talán a szék? A beilleszkedés? Budapest lebírhatatlan vonzereje? A korlátlan lehetôségek? Díjat alapítunk? Amikor a Nagy Budapest Törzsasztal létrejött 2002 májusában, az alapítók eltökélt célja az volt, hogy kötetlenül beszélgessenek, de „ne csináljanak semmit”. Ezt azonban nem lehetett megúszni – a tagok között sok volt akciózó, majdhogynem izgága ember... Elôször újra elindult a Budapest folyóirat. Aztán a Budapest könyvek sorozat. Aztán megalapítottuk a Podmaniczky Páholy nevû ernyôszervezetet. Simplicissimus mindegyik akciónak ellene volt. Féltette a Törzsasztalt a kudarcoktól, az értelmetlen kalandoktól, az elfecsérelt energiáktól. Egy kora nyári ülésen mégis ô vetette fel, hogy alapítsanak díjat, a Nagy Budapest Törzsasztal Hôse tréfás címen. (Munkacím!) Elsôre nem ment át a dolog, pedig nem arról van szó, hogy valaki formalitást akar vinni a jogi személyiséggel nem is rendelkezô Törzsasztal életébe. Mindössze meg lehetne tisztelni valakit, továbbá a Budapest és a Törzsasztal körül is egy támadna egy kis hírverés. Második olvasatban (mikor egy nyári alkalommal mindössze nyolcan jelentünk meg) mindegyik jelen lévô tag támogatta az ötletet: alapíttassék díj, amelynek odaítélésérôl évente egyszer döntsenek, december hónapban. Minden olyan tag szavazhat, személyesen vagy a levelezôlistán, aki az adott évben legalább kétszer megjelent a Törzsasztalnál, és érvényes elôfizetéssel rendelkezik a Budapest folyóiratra. Nem lehet jelölni a Törzsasztal tagjait és Budapestért politikusként, hivatásosként ügyködô személyt. Jelölhetô a díjra ellenben nem magyar állampolgár. Na de mégis, mi a lényeg? Miért és miféle népek kaphatják meg? Hát civilek, akik nem hivatásszerûen, nem pénzért foglalkoznak Budapesttel, hanem mintegy „mellékesen”. A díj nem egy adott évi ténykedésért, hanem életmûért jár, akkor is, ha az nem maradandó típusú. Korántsem csak ismert ember lehetne a díjazott. Na és mit kapna az illetô? Egy díszes oklevelet, egy feltûnô hirdetést egy napilapban és egy vacsorát, amely nem esne egybe a Törzsasztal ülésével, amelyen mindig megjelenne a Törzsasztal négy alapítója (köztük a titkár és a fôkasszírnô), valamint a Budapest mindenkori fôszerkesztôje. Ezt nem a Spinoza Házban költenénk el, hanem egyegy olyan étteremben, amely még nem több mint 12 hónapja létezik. Simplicissimus jelöltjei Már legelôször is arra buzdították a javaslattevôt, hogy mondjon legalább egykét jelöltet, hogy például kikre gondol. A legelsô alkalommal alighanem célszerû valamennyire ismert embert kitüntetni – ez segítene az elismerés hírének elterjedésében. Nos hát, akkor elô a farbával: 2009-re Simplicissimus mindkét jelöltje olyan személy, aki szerepelt már a Budapestben, egyikük éppen e rovatban. Egy üzletemberrôl van szó, aki másfél évtized alatt teljesen átalakította a belvárosi Kamermayer Károly teret, sajtboltot, kávéházat, szalámi boltot, szállodát nyitott. Neve T. Nagy Tamás. Eközben példát mutatott nem csak az igényes vendéglátásból, hanem egy kiváló grafikus állandó alkalmazása révén az eredeti reklámmódszerekbôl is. Külön érdemnek számít, hogy eközben (alighanem) meg is vagyonosodott – mert hát a jó ügyek képviselete és a pénzkereset nem feltétlenül „nulla összegû játszma”, sôt. A másik jelölt német ember, bevándorló irodalmár és kávéház-alapító. Egy Hamburg melletti faluban született, évtizedekkel ezelôtt járt elôször itt mint diák, és beleszeretett a mi akkor díszletszerû, provinciális és szegény, túl-kultúrált városunkba. Itt ragadt, megnôsült, gyerekei születtek. Wilhelm Droste élete már sok éve az egyetemi német tanszék és az Eckerman kávéház között oszlik meg. És folyóiratot is szerkeszt, Drei Raben címen – hát mert az Eckerman sokáig Ady törzshelyén, az egykori Három Hollóban mûködött. Várjuk a Nyájas Olvasó javaslatait is – november elsejéig a szerk@budapestfolyoirat.hu címen. 21
